A 4. strófában a „Feltámada napom fénye” pozitív tartalmú kép, amely sok mindent jelenthet, pl. a remények újraéledését. A feltámadás egy bibliai (újszövetségi) motívum, a nap képe az óperzsák és egyiptomiak napisten-kultuszából is származhat, és az éltető erőt jelképezi, a fény pedig – szemben a sötétséggel – a megújulás, az újrakezdés jelképe.

A strófákat záró sorok mindig valamilyen megszólítást (édes lelkem, szép Júliám) vagy köszöntésformát (Egészséggel, Élj sokáig) tartalmaznak (kivéve a 2. és a 6. versszakot). Ezek a zárósorok alkotják a vers retorikai vázát.

A vers érzelmi intenzitása egyre erősödik, és a csúcspont az 5. versszak, amely összefoglalja az előző négyet, de úgy, hogy közben még emelkedettebbé teszi a verset.

Ennek egyik eszköze az, hogy a metaforaözönt egy halmozásos fokozással zárja a költő: szívem, lelkem, szerelmem, fejedelmem. Ennek a sok rokon értelmű szónak (szinonimának) a halmozása azt jelzi, hogy ennél jobban már nem lehet nyelvileg kifejezni azt, amit a lírai én érez: az érzései megfogalmazhatatlanok, nincs rájuk szó a nyelvben, és tovább már nem fokozhatóak.

Szintén a vers emelkedettségét növeli az üdvözlégy-szófordulat („Idvez légy én fejedelmem!”), amelyet a vallásos himnuszokból, imákból ismerünk (pl. Üdvözlégy Mária), és már-már a szakrális szférába emeli a szeretett hölgyet.

Balassi előszeretettel használta a középkor szakrális nyelvének fordulatait arra, hogy szerelmi érzést fejezzen ki velük – nemcsak ebben a versben, hanem más költeményeiben is (pl. a Balassa-kódex 5. versében: „Mint az idvösség semmi nem egyéb / az Isten színének látásánál, / Én boldogságom is csak abban áll, / ha szerelmét látom igazsággal”).

Tehát megjelenik a versben a szent és a profán viszonya: a vallásos érzéssel való párhuzam nemcsak a szeretett nőt, hanem magát a szerelmet is magasabb szférába emeli. És éppen a szerelmi érzés emelkedettsége miatt lesz olyan hatásos Júlia vers végi reakciója, amit egyébként már a petrarkista költészetből is ismerhetünk.

Míg az 5. versszakban található érzelmi csúcspont már a zárlat csattanóját készíti elő, a 6. versszak kicsit lezárja az egész verset.

Az utolsó két sorban tett mozdulatok – a férfi térdet-fejet hajt, a nő pedig elmosolyodik – a vers drámai elemei, ha tetszik, keretként is szolgálnak, egy rövid eseményleírást adnak, amolyan narrátor-szövegként, amely egy mini történetet mond el.

A költemény zárlata elég váratlanul éri az olvasót, hiszen azt gondolnánk, ennyi bókkal a költőnek bizonyára sikerült meghódítania Júliát. Ez azonban nincs így.

Mert hogyan reagál Júlia a költő bókjaira, hódolatára? Hiába hajt térdet-fejet a szerelmes férfi a szeretett nő előtt, az áradó szavakra csak egy mosoly a hölgy válasza, ami sok mindent jelenthet. Egyrészt Júlia nem fordított hátat, ami a nyílt elutasítás jele volna, de nem is jelent ez a mosoly beleegyezést vagy viszontszerelmet. Ellenkezőleg.

Ez nem kacér, hívogató, hanem inkább szemérmes mosoly – szelíd, szánakozó mosoly, amely nem a szerelem viszonzásáról árulkodik. Tehát a kegyetlen, megközelíthetetlen Júlia képével zárul a vers.

A versciklus következő verséből ítélve is egészen biztos, hogy ez egy hűvös, fölényes, elutasító mosoly volt. A sorban következő, 40. vers ugyanis így kezdődik: „Engemet régólta sokféle kénokban tartó én édes szívem, / Hozzád kiált lelkem, sírván keservessen, mert gyötrődik sokképpen; / Könyörülj már rajtam, légy kegyelmes hozzám, ne légy ilyen kegyetlen!”

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!