A vers értelmezése

Az alcím azt jelzi, hogy a mű egy bizonyos dallamra íródott, méghozzá egy török nóta dallamára, amelynek címe (a török nyelvű szöveg értelme) ugyanaz, mint a vers első sora: „Nem kell a világ nálad nélkül.” Nótajelzés sok más Balassi-vers előtt is található, ami arra utal, hogy énekelve adták elő őket.

Tudnunk kell, hogy Balassi koráig a versek valamilyen már létező dallamra íródtak, ún. énekversek voltak. Balassi az első költő, akinél szétválik a szöveg és a dallam, de az ő verseit is lehetett énekelni, és meg is jelöli azokat a korabeli énekeket, amelyeknek a dallamára énekelni lehetett őket.

Sajnos ezek a dallamok nem maradtak fenn, az  török dallam sem, amelyre a Hogy Júliára talála, így köszöne neki című vers született. Így ma már nem tudjuk, hogyan hangzott énekelve.

A vers témája egy köszöntésnek álcázott szerelmi vallomás, amelynek őszintesége és hevessége jól kifejezi a reneszánsz ember életszeretetét.

A vershelyzetet az 1. versszak („Ki állasz most énmellettem”) és a 6. versszak („Júliámra hogy találék, / Örömemben így köszönék”) vázolja fel. Egy véletlen találkozást ír le a költő: váratlanul összetalálkozik szerelmével, és lelkesen köszön neki; egyrészt szavakkal – amelyek valójában bókok –, másrészt gesztusokkal is (meghajol előtte).

Amikor Balassi először lett szerelmes Losonczy Annába, a hölgy egy másik férfi (Ungnád Kristóf) felesége volt, ezért a reneszánsz kor szokása szerint a költő egy álnevet adott az asszonynak, hogy senki ne ismerjen rá. Így lett Anna a versekben Júlia.

A vers tehát egy érzelmi kitöréssel kezdődik: az 1. versszakban a költő boldogan felkiált, annyira örül a véletlen találkozásnak szerelmesével. Ezt az örömet eltúlozza, felnagyítja, amikor mindjárt az első sorban azt mondja, Júlia nélkül semmit sem ér számára a világ.

A hölgyet tehát úgy üdvözli a költő, hogy közben bókol is neki – ehhez számtalan gyönyörű metaforát használ. Színes, szép szavakkal dicséri a szeretett nő testi-lelki szépségét (fekete szemöldökét stb.). Az elragadtatott, ujjongó bókok folytán egy istennőnek kijáró, már-már himnikus hangú üdvözlésnek vagyunk tanúi.

Az udvarlás során gazdagon áradnak a költői képek, és egy újfajta értékrendről adnak hírt: arról, hogy a szépség, a szerelem örök érték az életben. Ez az, ami örömet és vigaszt ad nekünk a kegyetlen világban.

Balassi soraiból azt is érezzük, hogy nem a lovagi költészetben kötelező elemként meglevő szerelmi vallomás ez nála, hanem egy, a valóságban is megélt érzelem, tehát valós élmény áll a vers mögött. Érezzük ezt a költeményből kicsendülő türelmetlen, vágyakozó hangból, amely az élet örömeit keresi a szerelemben is.

Figyeljük meg, ahogy a költő miniatűr epikát (történéseket, cselekményt) ágyaz bele a lírai folyamba! Az udvarló férfi bókok sorával árasztja el a nőt, egészen közel állnak egymás mellett, és végül a szokásos köszönési formákkal elbúcsúznak egymástól.

Tulajdonképpen in medias res (a közepébe vágva) kezdődik a vers epikus „cselekménye”. Ez jól mutatja a költő lángolását, ami türelmetlenné teszi: nem bajlódik a bevezetéssel, sőt, majdhogynem köszönni is elfelejt.

Az egyszerű bókolást izzó szenvedély fűti át – ezt érezzük a képekből. A verset mindjárt egy túlzással indítja: „Ez világ sem kell már nekem / Nálad nélkül szép szerelmem”. Azt akarja kifejezni, hogy annyira szereti Júliát, hogy nélküle a világ nem ér számára semmit, nélküle az élet értelmetlen és boldogtalan.

Figyeljük meg, milyen kedveskedő, intim, meghitt, bensőséges hangnemben szólítja meg Júliát: „szép szerelmem”, „édes lelkem”! Mindez nem pusztán a korszak szokásaiból eredő lovagiaskodás: Balassi tényleg bizakodik, reménykedik, hogy hajdani kedvese jó szívvel lesz hozzá.

Az első konkrét megszólítás persze csak az 1. versszak 4. sorában hangzik el: „Egészséggel, édes lelkem.” Az „Egészséggel!” kifejezés nem a hölgy egészségi állapotára vonatkozik, hanem a korban szokásos üdvözlési formula volt.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!