A vers formai sajátosságai, szerkezete, verselése

Balassi tudós költő volt (poeta doctus); ez jól látszik azon, hogy versei milyen gondosan meg vannak szerkesztve. A tudós költők a megírás után mindig tovább csiszolgatják, javítgatják verseiket.

A vers keretes szerkezetű: a hölgynek való köszönéssel kezdődik és az utolsó versszakban is a köszönési formulához tér vissza. A két keretversszak közötti rész pedig a szerelmi vallomást tartalmazza.

A vers tehát 3 részre osztható fel:

Első egység: 1. versszak: köszöntés + vallomás

Második egység: 2-5. versszak: udvarlás (a 2-3. strófában Júlián van a hangsúly, a 4-5. versszakban a lírai énen).

Harmadik egység: 6. versszak: köszöntés, a találkozás körülményeit mutatja be (itt visszavesz a vers lendületéből, és a lovagi szerelem sablonjai válnak erőteljessé).

A reneszánsz kor kedvelte a szabályszerűséget, az arányosságot és a harmóniát, így ezekre Balassi is ügyelt.

Az udvarlási rész felépítése nagyon tudatos szerkesztésre utal: a vallomás szenvedélyessége, érzelmi intenzitása egyre fokozódik, míg végül a költő az imádott nőt a fejedelmévé kiáltja ki, ezzel kijelölve kettejük pozícióját: alá-fölérendeltségi viszonyát (az imádó, udvarló férfi alárendelt helyzetben van az imádott nőhöz képest).

A vers rímelése bokorrím (a a a a), verselése ütemhangsúlyos, méghozzá felező nyolcas, ami a legrégebbi magyar versforma. A verssorok 4×4 szótagosak, és belső rímek felezik őket, így hasonlítanak egy ősi stílusú népdal sorszerkezetéhez.

Az eredmény egy kiegyenlített, harmonikus, mégis kissé izgatott hatású hangzó anyag. A rímek által végzett belső tagolás minden strófában más kombinációban történik, de az alap ugyanaz.

A vers műfaja dal, méghozzá szerelmes dal, és többféle stílust ötvöz: egyrészt a lovagi költészet (trubadúrlíra) hagyományait, másrészt a reneszánsz költészet hagyományait, harmadrészt megjelennek azok a költői képek is, amelyek később a magyar népköltészet jellemzői lesznek. Nézzük meg ezeket sorban!

1. A lovagi líra (trubadúrlíra) jellemzői a versben

A lovagi líra egyik jellegzetes vonása a nő feltétlen tisztelete, ami Balassi verséből is kisugárzik: egyenlőtlen férfi-nő viszony jelenik meg, a férfi teljes odaadást mutat a nő irányában, amely ott válik legerőteljesebbé, ahol azt mondja: „Én szívem, lelkem, szerelmem, / Idvez légy, én fejedelmem!”

A férfi úgy bánik szerelmével, mint rangban felette álló személlyel: térdet-fejet hajt előtte – ez az üdvözlési forma is a lovagok világát idézi.

Csak a király vagy Isten előtt tisztelegtek térdhajtással az emberek, különösen az olyan főurak, mint Balassi – ha tehát egy hölgy előtt teszi, az a szerelem jele, mert egyébként nem illetné meg Annát ilyen tiszteletadás.

Az utolsó versszakban a költő a trubadúrlírából jól ismert helyzetet vázol fel: a szerelmes lovag és az úrnő között végtelen nagy a távolság. Olyan ez a szerelem, mint a hűbérúr és a hűbéres kapcsolata, ami a trubadúrköltészet szerelemfelfogását tükrözi.

Szintén a lovagkort jellemezték azok a megszólítások, amelyeket Balassi használ, pl. drágalátos palotám, én fejedelmem.

A jelzők halmozása is a trubadúrlíra jellegzetessége, gyakran jelzőfüzérnek vagy jelzőbokornak nevezett jelenségek is feltűnnek Balassinál (amikor több jelző áll egymás mellett a jelzett szót megelőzve), pl. Jóillatú, piros rózsám; Gyönyörű szép kis violám.

A lovagi költészet egyébként késve és alig jelentkezett Magyarországon, de Balassi felhasználja egy-egy elemét, pl. az imádott nő eszményítését és a viselkedést szabályozó társasági érintkezési formulákat, amelyek a 12-13. századi lovagi lírának zsinórmértékül szolgáltak (térdhajtás, főhajtás).

Figyeljük meg, hogy az udvarló férfi és az ostromolt hölgy között egyoldalú a kommunikáció: Júlia nem ad érdemi választ a férfinak, csak elmosolyodik – ez a távolságtartó magatartásforma szintén a trubadúrköltészetre jellemző.

Balassi előtt senki nem verselte még meg magyarul a lovagi szerelmet, nem volt előtte hazánkban trubadúrlíra.

2. A reneszánsz életérzés jellemzői a versben

Balassi témaválasztása jellemzően a reneszánsz életérzést tükrözi. A középkorban még minden művész és műalkotás Istent dicsőítette, és szigorúan tilos volt személyes érzésekről, főleg világi örömökről verseket írni vagy képeket festeni. Ez a reneszánsz korban változott meg.

Másrészt Balassi Bálint volt az első olyan magyar nyelven alkotó költőnk, aki öntudatosan költőnek érezte magát, szemben a középkor névtelen költőivel, akik Isten dicsőségére alkottak, ezért nem törekedtek nevük fennmaradására.

Nagy fellélegzés volt a reneszánsz a középkor túlnyomóan vallásos művészete után – az emberek újra fölfedezték mindazt, ami a földi életet széppé teszi: jólétet, szerelmet, a szellem szabadságát, a természet szépségeit, az emberi (főleg a női) test szépségét, a művészet szépségét.

Ebben a korban az emberek már nem a túlvilági boldogságra készültek életük során – amit földi siralomvölgynek tekintettek –, hanem minél jobban ki akarták használni a földi életet. A reneszánsz kultúra sokkal nagyobb szabadságot adott az embereknek, mint a középkor kultúrája.

A reneszánsz költők már mertek beszélni a szerelemről, a női szépségről – így Balassi is. Sőt, Balassinál felismerhetjük azt a jellegzetességet, hogy a szerelmes férfi érzéseit nem nyomhatják el a kor konvenciói sem. Nyíltan, bátran le merte írni érzéseit.

Látható, hogy a hölgy szépségét kifejező képek szinte mind valamilyen formában a természettel kapcsolatosak (rózsa, viola, napfény, stb.), ami szintén reneszánsz érték.

Ugyanis a reneszánsz művészetben vált általánossá az, hogy a művészek rácsodálkoztak a természet szépségére, az embert körülvevő tájra. Így a természet gyakran szerepelt mind az irodalmi, mind a képzőművészeti alkotásokban.

Az ember tehát harmóniában élt a természettel, és a legcsodálatosabb emberi érzést, a szerelmet is természeti képekkel fejezte ki.

Formai téren is megjelenik a reneszánsz hatás: a reneszánsz költészet szerette a formai bravúrt, a költői játékot. Így Balassinál is a vers legfontosabb gondolata – a szerelmi vallomás – szavanként oda-vissza olvasva értelmes mondattá áll össze:

„Szerelmedben meggyúlt szívem
Csak tégedet óhajt lelkem,”

Visszafelé olvasva (nem betűként, hanem szavanként!):

„Lelkem óhajt tégedet csak
Szívem meggyúlt szerelmedben.”

Ez a szerelmi vallomás talán a vers legmodernebb és legérdekesebb része. Szinte Apollinaire-re emlékeztet ez a két sor, ahol a „csak” határozószót a sor elejéről és a következő sor végéről indulva három-három szó mintegy körbeveszi.

3. A népköltészet jellemzői a versben

És végül konstatálhatjuk, hogy Balassinál megjelennek olyan költői képek és az a szókincs, amelyek a népdalokra jellemzőek – pl. virágmetaforákkal nevezi meg kedvesét: lelkem, rózsám, violám (a viola a fiatalság jelképe, a rózsa a szerelem jelképe) –, és metaforaként: szívem vidámsága, piros rózsám, kis violám.

Tudnunk kell azonban, hogy nem Balassi merített a népköltészetből, hanem fordítva: az ő képalkotásai szálltak le a népköltészetbe a 16-17. században.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!