A 8. strófában ismét egy antik mitológiai kép tűnik fel (a humanista lírára jellemző módon), amely a szerelmi kínokat alvilági iszonyatokkal állítja párhuzamba:

Akkor az én dolgom azonképpen vagyon,
     amint a bölcsök írják,
Hogy egy kárhozottnak Pokolban nagy kányák
     szívét rágják, szaggatják,
De nem fogyaszthatják, noha rágton-rágják,
     mert nőttön-nőni látják.

Ez a bizonyos „kárhozott” a mitológiai Titius óriás, akinek újra meg újra megnövő máját keselyűk rágják a pokolban, büntetésül bűnös szerelméért (de Prométheusz is eszünkbe juthat erről, aki hasonló büntetést kapott, amiért ellopta az emberek számára a tüzet).

A rágton-rág, nőttön-nő olyan kifejezések, amelyek fokozást fejeznek ki.

Balassi ezután saját szerelmi kínjairól, elkárhozott állapotáról vall:

Én szívemet is így, mikor énhozzám víg,
     ő nevelten neveli,

Elég patinás kifejezés ez: szívemet nevelten neveli. Azt jelenti, egyre jobban növeli szívében a szerelmet. Azaz Júlia olyankor, amikor kedves hozzá, mosolyog rá, csak még tovább fokozza a költő szerelmét.

Ugyanakkor ezt a szerelmet viszonzatlanul is hagyja, s emiatt a férfi úgy szenved, mintha kányák rágnák a szívét (a kánya keselyűhöz hasonló ragadozó madár):

De viszont, mint kánya, ő kegyetlen kínja
     rágja, szaggatja, eszi,
Én állapotomot, mint egy kárhozatot,
     oly keservessé teszi.

A vers végén a szerelem kegyességét Júlia kegyetlenségével állítja szembe a költő:

Dolga mind egyenlő, Szerelemmel egy ő,
     csak erkölcse különböz,
Kegyes a Szerelem, s Julia kegyetlen,
     éngem halálra üldöz,
Szerelem mely édes, Julia oly mérges,
     mert éngem csak ver földhöz.

Láthatjuk, hogy epigrammaszerű csattanóval ér véget a mű: Júlia mégsem egészen olyan, mint Vénusz. Hiába, hogy minden megnyilvánulásában a szerelem jelenik meg, hiába azonos ő a szerelemmel, ha a költő érzelmeit viszonzatlanul hagyja. És miért hagyja viszonzatlanul? Mert Júlia kegyetlen.

Láthatjuk, hogy Balassi a vers végén egy kicsit módosítja a címbeli hasonlítást, a Szerelemmel mint pozitív értékkel szembeállítja Júlia kegyetlenségét, mint negatívumot.

Júlia tehát nem olyan kegyes és édes, mint a Szerelem, hanem kegyetlen és mérgező, hiszen szépségével, vonzerejével, kacérkodásával halálra üldözi a szerencsétlen költőt, aki aztán hiába epekedik utána, mert elutasításával minduntalan „földhöz veri”.

Az a szerelmi alaphelyzet, amit itt látunk, Petrarca, a nagy olasz költő óta népszerű volt az európai szerelmi lírában. A költők szívesen énekelték meg azt a szituációt, melyben a szerelmes férfi egy hideg szívű vagy magasan fölötte álló nő előtt hódol, eseng és a viszonzatlan szerelem kínjaitól szenved.

Balassi is ezt a petrarkista költői sablont használta fel, amelyet a korabeli reneszánsz költők is variáltak, csakhogy nála a versnek valós, személyes élmény volt a forrása, a sablonos szituáció ettől válik hitelessé. Kiérezzük a sorokból, hogy olyan férfi csodálja itt a női szépséget, aki már jól ismeri a szerelem gyötrelmeit, vívódásait és a visszautasítás fájdalmát is.

Mint tudjuk, Anna végül egy másik férfi felesége lett, és ez Balassit annyira megviselte, hogy – miként egy búcsúversében megörökítette – tűzbe akarta vetni az Annához írott verseket, amelyek ugyebár udvarlási céllal készültek, de nem hoztak sikert neki.

Talán megtette, talán nem, mindenesetre a versek fennmaradtak, addigra ugyanis a másolatok már megkezdték önálló életüket. Élni is fognak mindaddig, amíg magyar nyelvű költészet létezik.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!