Sikerült-e Balassinak meggyőznie minket a végvári élet szépségéről?

Nagy kérdés, hogy a versben tárgyalt vitézi áldozatvállalásnak, a hősiességnek megvan-e a méltó jutalma, vagy van-e egyáltalán jutalma. Az életképek szintjén a válasz nem, hiszen a halál zárja le a hőstettek sorát, ráadásul olyan halál, amely után névtelenül és nyomtalanul tűnnek el a harcosok, ragadozók falják fel őket. Ebben a halálban mi olyan magasztos és felemelő?

Mi úgy érezhetjük, hogy semmi, tehát az önfeláldozásnak nincs meg a jutalma. Az ódai emelkedettségű keretversszakok azonban másról tanúskodnak: ezekből kitűnik, hogy a vitézek önként vállalják ezt a sorsot a jó hírért és a tiszteletért, megbecsülésért cserébe. És ezt meg is kapják, hiszen világszerte jó híre van a „dicséretes sereg”-nek.

Érdekes, hogy nem túlvilági jutalmat várnak a végvári vitézek, hanem nagyon is evilági célokért űzik ezt a kockázatos hivatást. Másképp van ez például Zrínyinél, akinél a katonák a mennyországban dicsőülnek meg, bár ez a különbség a reneszánsz és a barokk szemléletbeli különbözőségével is magyarázható.

Azt is hozzá kell tenni, hogy a vitézek életmódja csak a mi szemünkben nehéz és szörnyű: ők maguk szeretik ezt az életformát, gyönyörűséggel végzik a dolgukat. Harcolni nemcsak kötelesség a számukra, hanem mulatság, hiszen a vitéz akár jó kedvéből is „próbálni indul”. Tehát amit mi nehéznek látunk, az számukra örömteli tevékenység.

Való igaz, hogy az életükben folyamatosan jelen van a sebesülés, a foglyul esés és a halál kockázata, ez azonban csak nekünk komor és riasztó, a katonák számára nem az. Hivatásuk hírnevet, dicsőséget, megbecsültséget és halhatatlanságot hoz számukra, ettől pedig kívánatossá válik ez az életmód.

A halált is egész más szemszögből látják, mint mi: ők úgy érzik, az ő haláluk férfihoz méltó hősi halál, mivel harc közben esnek el (és nem „ágyban párnák közt” halnak meg); abban a korban az ilyen hősi halált szépnek, magasztosnak és kívánatosnak tartották.

 

A vers jelentősége és utóélete

Az Egy katonaének hazafias líránk egyik nagy alkotása, amely többek között azért különleges, mert a haza sorsa első ízben ihletett meg egy olyan költőt, aki maga is katonáskodott, és személyes élménye volt a magyar föld védelme.

Azok közé a magyar versek közé tartozik, amelyek elsőként váltak országosan népszerűvé. Talán nem véletlen, hogy épp a katonaéletről szól, hiszen a törökellenes háborúk idején egy hősi, harcos nemzet képe élt a magyarságról az emberek fejében.

Az Egy katonaének utóélete is figyelemreméltó, hiszen Balassi Bálint leghíresebb verse lett. Ennek oka, hogy nagyon megfelelt az egykori dicsőség mámorára szomjazó utókor igényeinek, hiszen egy vitéz dalol benne vitézekről lobogó pátosszal. A romantika rajongó lelkű százada éppúgy megtalálta ebben a versben az örömét, mint ahogy a mi kiábrándultan tárgyilagos korunk is megtalálja.

A vitézek sorsa a valóságban nem más, mint élethalálharc, vér, kín, éhség, szenvedés és korai halál, mégis mi ezt a hányatott katonaéletet szépnek, dicsőségesnek látjuk Balassi költeményén keresztül. A filmszerűen kavargó, szeszélyes, szaggatott, hullámzó képek forgatagában a költészet csodája megláttatja velünk az eszményített erkölcsi világrend belső összhangját, klasszikus harmóniáját.

Ez a harmónia-igény ma, a mi társadalmunk számára sem elavult dolog. Balassi verse, mint sok más régi mű, eleven és modern lesz, ha megtisztítjuk az évszázadok során rárakódott portól, és a régies kifejezések értelmét feltárva közelebb jutunk a benne ábrázolt világhoz.

Felfedezhetjük, hogy a „vitézség és emberség” két olyan érték, amely egyrészt utalhat konkrétan a végvári harcokra, másrészt általánosabb értelemben a „virtus et humanitas” értékpárjaként is olvasható. Ezek az értékek nemcsak arra a korra és nemcsak a katonákra vonatkoznak: a vers minden kor emberét, így a mai embert is a becsületes helytállásra biztatja, az élet bármely területén tevékenykedjen is.