Ezután következik a 8. strófa, az Egy katonaének legkomorabb strófája:

Az éles szablyákban örvendeznek méltán,
mert ők fejeket szednek,

Érthető, hogy a katonák szeretik a jó éles szablyát, hiszen azzal vágják le az ellenség fejét…

A „fejeket szednek” kifejezés arra a szokásra utal, hogy a csata után a vesztesek halottainak fejét a győztesek utólag levágták, és vagy az út mentén karóra tűzték, vagy a vár fokára tűzték ki elrettentésül, vagy a dicsőség jeleként a fegyverükre tűzték mint hadizsákmányt. De az is előfordult, hogy elküldték az ellenségnek a levágott fejeket.

Balassi tehát arra utal itt, hogy a magyar vitézek úgymond „trófeákat” gyűjtöttek a csata után: egy levágott török fejet tűztek a kardjukra vagy kopjájukra.

Ez a strófa már nemcsak a katonaélet megpróbáltatásait mutatja be, hanem nyíltan vall arról is, hogy a végvári vitézek, ha kell, az életüket is odaadják a hazáért:

Viadalhelyeken véresen, sebesen,
halva sokan feküsznek,

Ez is már-már naturalista kép. Nagyon érzékletes… A megöletés, a halál képei gyászos hangulatot árasztanak, és az alliteráció („viadalhelyeken véresen”) ezt tovább nyomatékosítja.

Merész realizmussal jeleníti meg Balassi a temetetlen holttestek sorsát is:

Sok vad s madár gyomra gyakran koporsója
vitézül holt testeknek.

Általában nemigen volt mód arra, hogy csata után a halottakat rendesen eltemessék, így hacsak a környéken lakók el nem ásták a tetemeket, mert nem bírták a bűzt és féltek a járványoktól, akkor valóban felfalták őket a ragadozók.

A „sok vad s madár gyomra gyakran koporsója vitézül holt testeknek” kép egyébként egy antik eredetű toposz, amely az Iliászból ismert, és később Zrínyi Miklós is felhasználta egyik versében.

Ez a sor szinekdoché segítségével mondja el, milyen sors vár az elesett katonák földi maradványaira.

A szinekdoché a metonímia egyik fajtája, jelentésátvitelen alapuló kép, amelyben vagy a rész neve jelenti az egészet, vagy az egész jelöli a részt, vagy felcserélődik a nem és a faj, vagy a határozatlan számnevet határozott váltja fel.

Balassi a nem és a fajta felcserélésén alapuló jelentésátvitelt alkalmazza, mivel „vad” és „madár” áll „farkas” és „holló” helyett.

Az alliteráció („gyomra gyakran”) hangsúlyossá teszi a halál képét. Az életüket hősként, bátran, önfeláldozóan befejező katonák nem kapják meg a végtisztességet sem.

Hatalmas tehát az ellentét a két pillérköz között mind hangulatilag, mind tartalmilag: az első pillérköz a katonaélet szépségeit, a második az árnyoldalát mutatja be, az első pillérköz hangvétele lelkes, a másodiké komor, a 4. strófa még csak pihenésről beszél, a 8. versszak viszont már örök pihenésről.

Az utolsó versszak, a 9. strófa a vers harmadik pillére. Ez a versszak nem más, mint egy nagy erejű érzelmi kitörés, amely nagy elragadtatással zengi a vitézek örök dicsőségét és hírnevét.

Itt a zárlatban Balassi jókívánságokkal és dicséretekkel oldja fel az előző versszakok feszültségét. Harmadik személyből visszavált második személybe, és ismét megszólítja a vitézeket:

Óh, végbelieknek, ifjú vitézeknek
dicséretes serege!

Figyeljük meg, mennyire más itt a vitézek megszólítása, mint a vers elején! A kezdő versszakban jelzőtlen alakban szerepel a „vitézek” szó. Ez a rövid, katonás, egyetlen szóból álló megszólítás semleges hangulatú, határozott, és ünnepélyes.

Itt a zárlatban azonban már „dicséretes sereg” szerepel: a megszólítás egy hosszabb jelzős szerkezet, amelyet indulatszó („Óh”) vezet be. Érződik a költőnek a végvári vitézek iránti szeretete és ragaszkodása, főleg az „ifjú” és a „dicséretes” szavakból.

Kiknek ez világon szerte-szerént vagyon
mindeneknél jó neve,

Már fentebb is találtunk példát figura etymologicára, ebben a sorban is van egy: a „szerte-szerént vagyon…”, mellyel Balassi azt fejezi ki, hogy az ifjú vitézeknek szerte a világon jó hírneve van.

Az utolsó sorban némi fájdalom és belenyugvás is érződik, ami érthető, ha arra gondolunk, hogy a költő távozni készült bajtársai köréből és az országból is:

Mint sok fát gyümölccsel, sok jó szerencsékkel
áldjon Isten mezőkbe!

Mit jelenthet a „szerencse” a végvári vitézek számára? Elsősorban hadizsákmányt és foglyokat, akikért váltságdíjat lehet kérni. Ma már a „szerencse” szó „zsákmány” jelentését egyetlen szótár sem venné fel, de abban a korban a „sok jó szerencsével tértünk meg” azt jelentette: „szép, gazdag, jó zsákmánnyal tértünk haza”.

Tehát Balassi azt kívánja a végváriaknak, hogy sokat zsákmányoljanak, hiszen tudta, hogy nagyon rá vannak szorulva (rendes zsoldot csak hébe-hóba kaptak).

Az ilyen áldáskérő fohász egyébként a korban igencsak sablonos befejezés volt. Balassinál azonban ugyanolyan magas hőfokú érzelmekről árulkodik, akár a többi versszak felkiáltó jellege, sőt, magasabbról: az egész versben érzelmi fokozódást érezhetünk, amely a végén éri el a tetőpontját.

Az áldásmondás mintegy lezárja a gondolatmenetet, melynek során a költő céltudatos, logikus érveléssel megválaszolta a vers elején feltett kérdést.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 11. oldalra!