Az ember is részese a tavaszi hangulatnak, a tisztulásnak, a készülődésnek:

Újul még az föld is mindenütt tetőled,
Tisztul homályából az ég is tevéled,
Minden teremtett állat megindul tebenned.

Itt, az utolsó előtti strófában egyfajta összegzést végez a költő. Egy hatalmas, az egész világot átfogó ellentéttel (ég és föld) jeleníti meg azt, hogy a tavasz mindenre és mindenkire hatással van, hogy általa minden élőlény, minden „teremtett állat” feléled, erőre kap. (Itt az „állat” szó nem csupán az állatokra vonatkozik: a 16. században ugyanis az „állat” fogalmába az ember is beletartozott.)

Figyeljük meg, melyik igéken van a hangsúly! Az „újul” és a „tisztul” szavak vannak hangsúlyos pozícióban, mivel a sor elején állnak. Balassi általuk fejezi ki a tavasz mindent megújító erejét, legyen szó égről vagy földről, a harmadik sorban pedig már a „minden” szó áll a sor elején, így még hangsúlyosabbá válik, hogy a tavasz mindent és mindenkit megújít.

Ugyanakkor a tavasz is hangsúlyos, mivel a sorvégeken Balassi olyan személyes névmásokkal helyettesíti ki a „tavasz” szót, amelyek nyomatékosító alakjukban szerepelnek (tetőled, tevéled, tebenned).

Mindezért a gyönyörűségért a költő Istennek mond hálát:

Ily jó időt érvén Isten kegyelméből,
Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szívből,

A vers tehát a reneszánsz eszmények szerint szabályosan építkezik: himnikus megszólítással indul el, és a végére Isten dicséretéig, valamint a köszönetmondásig jut el.

Ezek az Istent dicsérő sorok azonban nem a középkori ember vallásos rajongását fejezik ki. Egyszerű köszönetmondásról van szó: Balassi hálát ad Istennek jótéteményeiért, a tavaszi megújulásért. Emögött az a panteista felfogás húzódik meg, amely szerint Isten benne van a természetben.

Az utolsó sorban aztán újra az emberek felé fordul: társaival vidám lakomára, borozásra, egymásnak örülésre készül, mindezt a szeretet jegyében.

Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetből!

A „lakjunk” szó ugyanúgy lakmározást jelent, mint a 6. strófában a „lakozik”. A szépséges természeti képek hatására szólítja fel a vitézeket egymás szeretetére és hívja közös vigadásra a költő.

Kicsit talán váratlan ez a „szeretetből” szó a vers végén. Láthatjuk, hogy Balassi Isten dicsérete mellett a szeretetteljes emberi magatartást, a természetes emberi életet is dicséri.

A vers utolsó sora lényegében a természetből áradó esztétikai szépség, az istenhez illő béke és a zavartalan életöröm (amely csak kivételesen adatott meg a vitézeknek) gondolatát foglalja össze.

Befejezés

Balassi Bálint egy öldöklő század sivatagában élt, mégis annyi báj, alkotóerő és művészi szépség nyilvánul meg költészetében, hogy azt csak csodálni tudjuk. Ennek ékes bizonyítéka a Borivóknak való című verse is.

Kora műveltségének legtetején állt, legalább hét nyelven beszélt és értett, latin nyelvű levelei is igazi humanistát árulnak el. Eredetiben olvasta Petrarcát és két kedvenc latin reneszánsz költőjét, a nápolyi Angerianust és a konstantinápolyi Marullust.

Ő volt az, aki először fejezte ki versben a magyarságtudatot, ugyanakkor ízig-vérig európai költő volt, ő volt az, aki elsőként és egyetlenként fejezte ki határtalan örömét ember és természet egymásra találása felett, holott nyugtalan, nehéz élet jutott neki osztályrészül.

Sorsa örök vívódás, zaklatottság, de emelkedett szellemű ember lévén képes volt mindezt félretenni és – ha csupán egy vers erejéig is – a reneszánsz életörömöt zengeni.