A négy fal közül kiszabaduló emberek tehát élvezik a szabad levegőt, a tágasságot, a mező illatát, vigadnak, ugyanakkor végzik a dolgukat is:

Ki szép füvön lévén bánik jó lovával,
Ki vígan lakozik vitéz barátjával,
Ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.

A „lakozik” szó ebben a korban evést, lakmározást jelentett. Tavasszal több az élelem, mint télen, így a költő megjeleníti a vidám lakmározást is.

A Borivóknak való tulajdonképpen a természettel való együttélés, a szabad levegőn való tevékenykedés dicsérete is.

Ugyanakkor a véres fegyver képével azt is sugallja Balassi, hogy további harcok várhatóak, amelyekhez meg kell tisztíttatni, ki kell élezni a fegyvereket.

Figyeljük meg, hogy a nyugalmas életkép ellenére valami feszültség is vibrál a szövegben! Bár békeidő van, az emberiséget a versben csak a katonák képviselik, és a lovak fűvel való táplálása azért fontos, hogy inaik erősebbek legyenek és alkalmasabbak az „űzésre”. És hát a fegyver, amit a csiszárral tisztíttatnak, valahol csak véres lett!

Érzékeljük tehát, hogy utalások formájában megjelenik az erőszak, és ez kissé megbontja a harmóniát, az egyensúlyt.

Az is feltűnő, hogy a sokféle, érzékekre ható kép ellenére nincs megemlítve a női nem és a szerelem, pedig a szerelem és a tavasz a legtöbb versben összetartozó fogalmak. Tehát ez egy zavaró hiány, a harcokra való készülődés pedig zavaró jelenlét.

Mindez Balassi személyes tapasztalatainak következménye. Ugyanis személyes élmények ihlették nála a csalárd világ, nyughatatlan elme, forgandó szerelem, változó szerencse motívumait.

Sokszor indulnak versei a természet mindig szép tájainak leírásával tiszta idillt ígérve, de a tiszta idill soha nem valósul meg. A szerelem költőjeként a természetbe vetíti a szerelmet, csakhogy az ő számára a szerelem élménye mindig vagy több, vagy kevesebb annál, amennyi igazán idilli lenne. Ezért nála a természet és a szerelem soha nem olvad igazán egybe (bár nem is ellentétesek egymással).

A szerelem élménye tehát inkább távolítja Balassit a természettől, mint közelíti, hiszen a szerelem nyugtalanná teszi, a természet viszont az ő számára a belső nyugtalanság ellentéte, a nosztalgia jelképe.

Az általa felvillantott természeti képek mindig kedvesek, és mindig áldozatai a nyugtalan szerelemnek (pl. a Kegyes vidám szemű című versben a városok, kertek, mezők és szép lovak az imádott nő szerelme nélkül mit sem érnek, csak börtönnek érzi őket a költő). Csupán egyszer élhette meg Balassi a belső nyugalom állapotát, 1583 tavaszán, az Anna-szerelem utolsó szakaszában.

Ezt tudva megérthetjük, hogy egy nyugalmat, egyensúlyt és harmóniát árasztó, ember és természet egymásra találását tematizáló versben miért nem szerepel Balassinál a szerelem. A szerelem az ő számára olyan érzelem, amely feldúlja az ember lelki békéjét és a természettel való harmóniáját.

Hasonló kérdéseket vethet fel bennünk a nótajelzés és a vers címe is.

Korai verseit Balassi egy már létező dallamra írt, a Borivóknak valót pl. az „Az fejemet nincsen már” nótájára. A nóta dallama sajnos nem maradt fenn, és a szövegét sem ismerjük, de a címe (vagy első sora?) nem túl biztató. Az fejemet nincsen már… hova lehajtanom? hogyan megvédenem? Vajon mi lehetett a folytatás? Ez a töredékes sor hangulatilag igencsak távol áll a versben ábrázolt vidámságtól!

Elgondolkoztató a vers címe is. Miért éppen Borivóknak való? Azért-e, mert mulatozáshoz szánta a költő, vagy azért, mert csak a részegség mámorában képes olyan szépnek látni a világot, mint ahogy a versben leírja? Vajon arra utal ez, hogy csak akkor tud ilyen szívből jövő hálát és dicséretet zengeni, amikor kapatos állapotban van, és elfordul a valóságtól?

Vagy nem lehet-e, hogy Balassi a „borivók” lelkiállapotát, vívódásait jól ismerve az ő vigasztalásukra írta ezeket az életigenlő sorokat, azzal a reménnyel biztatva őket, hogy a pünkösdi időszak őket is kigyógyítja bánatukból? Kérdés azonban, hogy az ilyen gyógyulás mennyire tartós…

A vers latin nyelvű alcíme (In laudem verni temporis, azaz A tavaszi idő dicsérete) és a szöveg egésze azonban tisztázza a kérdést.

Az alcím az évszakra teszi a hangsúlyt, és a hozzá kapcsolódó asszociációkra, úgy mint újjászületés, kinyílás, újraéledés. Már ebből is nyilvánvaló, hogy az itt-ott felbukkanó feszültségek ellenére Balassi mégiscsak dicséretnek szánta a verset, a cím pedig nyilván arra utal, hogy vidám, mulatozó emberek énekéről van szó.

Persze van olyan vélemény is, amely szerint a vers a természet képeitől a harcra készülő ember ábrázolásáig halad, de ez nem teljesen elfogadott, hiszen a költő nem gondolja tovább a 6. versszakban megjelenő miniatűr életképet, a fegyverét tisztíttató vitéz sorsát, hanem átadja magát a szeretet és az öröm érzésének.

A harcra készülő ember helyett inkább a gondjaitól megszabaduló, minden szépségre fogékony ember csodálja a természetet ebben a versben. Ezt az is jelzi, hogy a vers minden eleme egymást erősítő harmónia része.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!