Balassi tehát fel van zaklatva, ami a lelkifurdalás következménye, és ez a lelki felkavartság és a bűnbánat ébreszti benne a kételyt saját üdvözülésével kapcsolatban. Talán annyira nagyok a bűnei, hogy Isten mégsem bocsát meg?

A költő ebben való hite ingatag, és ebből eredő nyugtalansága jól érződik abból a két retorikus kérdésből, amely a 5. versszakban megszakítja a kijelentő és felszólító mondatokból álló, érvelő gondolatsort.

Ráadásul ezek a kérdések épp az aranymetszés-pontnál vannak (egy 16 soros vers aranymetszés pontja a 9. és a 10. sor között található).

A kérdések tehát a vers szerkezeti középpontjába kerülnek:

Jóvoltod változást, gazdagságod fogyást ereszthet-é?
Engem, te szolgádot, mint régen sokakot, ébreszthet-é?

Ezek a kérdések kételkedést is kifejeznek, de azt is, hogy Balassi mennyire igyekszik meggyőzni magát a bűnbocsánat lehetségességéről.

Mit is fejez ki ezzel a két kérdéssel? Azt, hogy ha ő pokolra jut, akkor Isten megváltásról szóló ígérete nem teljesül, ha pedig az ígéret nem teljesül, az Isten tökéletlenségét, erejének megfogyatkozását jelentené. Ami pedig ugye lehetetlen: Isten jósága, irgalma nem változhat meg, ereje, gazdagsága nem csökkenhet.

A 4-5. strófa egyébként hemzseg a költő eszközöktől. Milyen költői eszközöket ismerünk fel? Most csak sorolok egy párat mindenféle kommentár nélkül (elmondani persze folyószövegbe ágyazva kell, nem így, de ezt úgyis tudjátok):

párhuzam: irgalmad nagysága – irgalmad végtelen

ellentét: irgalmad végtelen – de bűnöm éktelen

ismétlés: Irgalmad – irgalmad

fokozás: jóvoltod változást, gazdagságod fogyást

variáció: vétkem rútsága, bűnöm éktelen

utalás: mint régen

A kételkedés rövid ideig tart, a hit eloszlatja a bizonytalanságot. A 6. strófa már azt sugallja, hogy a lírai én érzi, hogy érvelése eredményes volt: sikerült saját kétségbeesését is enyhítenie és sikerült Istent is belátásra, irgalomra bírnia:

Nem kell kételkednem, sőt jót reménlenem igéd szerént,
Megadod kedvessen, mit ígérsz kegyessen hitem szerént,

A „megadod kedvessen” sor lezárja a Balassi lelkében dúló vitát: a remény győzedelmeskedik, és a költő azt feleli saját bizonytalanságára: „Nem kell kételkednem”. Ezzel feloldódik a versben levő feszültség, Balassi megváltásba vetett hite és bizalma megerősödik.

Figyeljük meg, hogy milyen tárgyias természetességgel nyilvánul meg Balassinak Isten tulajdonságaiba vetett hite! Magától értetődő a számára, hogy Isten meghallgatja, hiszen Isten irgalmas. Ha ebben nem hinne, nem is könyörögne hozzá.

Ez az ő szubjektív hite, világképe, de megcáfolhatatlan tényként kezeli. Ennek köszönhetőek a 6. strófa időviszonyai, ebben a versszakban ugyanis az igazi igeidő a befejezett jelen, sőt, a befejezett jövő. Balassi már biztonságban érzi magát, mivel befejezett ténynek tartja, hogy Isten meghallgatta őt.

Az is érezhető, hogy itt a költő és Isten viszonya már nem úr-szolga viszony, hanem olyanok, mint a szövetségesek. Vagy mintha egy szerződést kötöttek volna: Isten az egyik „szerződő fél”, aki tartja magát a szerződéshez, vagyis ahhoz, amit a Bibliában ígért, Balassi pedig a másik „szerződő fél”, aki kételkedés nélkül reméli a jót, ami a szerződés szerint jár neki, mivel tudja, hogy partnere nem szegi meg a szerződést.

Milyen érveket hoz tehát Balassi, miért kell Istennek megbocsátania a vétkeit?

● Egyrészt azért, mert Isten fia, Jézus Krisztus meghalt értünk a kereszten, és halálával megváltott minket (erről szól a 3. versszak).

● Másrészt azért, mert Isten irgalma sokkal nagyobb, mint a Balassi által elkövetett bűnök: Isten erősebb az egyéni vétkeknél, és mindent meg tud bocsátani (ez a 4. versszakból derül ki).

● A végső érv a Biblia üdvözülésre vonatkozó ígérete, Isten Igéje (6. versszak: „igéd szerént”). Balassi hisz abban, hogy ezt az ígéretet Isten be fogja tartani.

A remény nagyon fontos motívum („sőt jót reménlenem”), hiszen az élni akarás remény nélkül eltűnik az emberből, az életösztön önmaga ellentétébe fordul, felmorzsolódik.

A remény azonban, ha nincs valamilyen racionális alapja, csak egy puszta érzelem, ezért nagyon fontos, hogy egy reálisnak tudott világkép megalapozza Balassi reménykedését. Nézzük most meg, hogy milyen világkép ez!

Figyeljük meg, hogy a vers világában Isten az aktív, cselekvő lény, aki az eseményeket mozgatja, az ember pedig passzív és tehetetlen, aki tudja, hogy az ő sorsa kizárólag Istentől függ. Ezt Balassi azzal érzékelteti, hogy az emberhez passzivitást és kiszolgáltatottságot jelentő igéket kapcsol, pl. az ember elméje „bujdosik”, a lelke „vár”.

Istenhez azonban cselekvő értelmű igéket kapcsol a költő, amelyek kifejezik, hogy Istennek hatalma van az ember felett, de gondoskodik is róla, pl. adj, ódd, őrizd, hadd, ébreszd, stb. (Olyan cselekvő igék, amelyek az emberhez vannak kapcsolva, csak az utolsó versszakban vannak, ahol már a költő lelke Isten jóvoltából felszabadult, de ott is Isten által cselekszik a lírai én.)

Milyen tehát Balassi világképe? Érvelésében együtt van jelen a reformáció szemlélete és a középkorias világkép: alapanyagát az előbbi adja, de az utóbbi mélyen átszövi.

Ebben a világképben Isten egy ok-és célszerű logikával felépített világ cselekvő Gondviselője, Gazdája. A világ az ő alkotása, és alkotása felé olyan ok-és célszerűséggel fordul, amilyet az emberi értelemtől várunk el, de egyszerre intuitív, spekulatív módon is.

Balassi istenképe tehát kettős, benne van a reformáció és a reneszánsz szemlélete is meg a középkoré is. Ennek az istenképnek két elemére érdemes felfigyelni:

● Egyrészt Isten az emberi értelem várakozásainak megfelelően cselekszik, az emberekkel kötött egyezségéhez, vagy korhűbb szóval szövetségéhez tartva magát.

A szövetség ótestamentumi gondolatát a Luther-féle protestantizmus nagy erővel újította fel, csakhogy Isten és az ő kiválasztott népének szövetsége helyébe Isten és a hívők közösségének szövetségét állította. Márpedig a hívők közössége nem más, mint egyedek közössége, vagyis a közösség minden tagja a maga egyedi, egyéni módján kapcsolódik Istenhez. Ennek az egyedi kapcsolatnak a kerete pedig az egyén hite.

● Másrészt a hit amolyan mindenekfölött álló, istenkényszerítő erő a versben, különösen a 6. strófában, ahol a teológiai érveket Balassi személyessé teszi azzal, hogy befejezett tényként említi kérése teljesítését. Hiszen hite révén neki minden joga megvan ebben reménykedni, tehát a hit és a remény egybeolvad, a hit lehetővé teszi a reményt.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 10. oldalra!