A vers értelmezése

Az Adj már csendességet Balassinak azok közé a (kései) versei közé tartozik, amelyeket már nem adott dallamra írt, így feltűnhet a többi verséhez képest az, hogy itt nincs nótajelzés. Az énekverstől ekkorra már eljutott a szövegversig, olyan műalkotásig, amely dallam nélkül, önmagában, pusztán olvasva is megállja a helyét (dallamra írt verseit énekelve adták elő).

Lényegében Balassi teremtette meg a magyar költészetben az énekverset felváltó ún. szóverset vagy szövegverset, amelyet már nem egy dallamra kell ráénekelni, hanem elszavalható, mivel a zenei jellemzőket a szöveg hordozza, a nyelvi ritmus (így fölösleges az énekkíséret).

A felütésben egy zaklatott, megfáradt, magas szellemiségű ember nyilatkozik meg, aki már csak a lelki békére, a szív csöndjére vágyik.

A zaklatott lírai én türelmetlenül, sürgetően fordul kérésével Istenhez, és érzelmileg felfokozott, mélységesen személyes dolgokat mond.

Az 1-2. versszak tehát amolyan bevezető lélektani helyzetrajz, amely érzelmileg és logikailag megalapozza a könyörgés gesztusát. Balassi itt összefoglalja azokat a sorsmotívumokat, amelyek könyörgését kiváltották.

Ez a nyitás arányosan előlegezi meg a könyörgés minden elemét, tehát tökéletes művészi bevezető, egy hatásfolyamat hibátlan indítása. Hangneme felkiáltásos, kétségbeesett.

A lírai én egyes szám második személyben szólítja meg Istent, akit „mennybéli Úr”-nak nevez:

Adj már csendességet, lelki békességet, mennybéli Úr!
Bujdosó elmémet ódd bútúl szívemet, kit sok kín fúr!

A felütés az olvasóban felkelti a részvétet a vers beszélője iránt, aki teljesen eggyé válik a saját állapotával, egészen fölolvad a könyörgésben.

Az „Adj” igét Balassi türelmetlen mozdulattal dobja a vers elejére, legelső szónak. Ráadásul egy olyan előidejű határozószóval társítja („már”), amely utal a beszélő múltjára, és azt sugallja, Balassi már régóta vár arra, hogy kérése teljesüljön (lelki békét nyerjen). Azt az érzést erősíti, hogy a beszélőnek oka is, joga is megvan a könyörgésre.

A 2. strófában megjelenő „immár” szó pedig tovább nyomatékosítja a jelentését:

Sok ideje immár, hogy lelkem szomjan vár mentségére,
Őrizd, ne hadd, ébreszd, haragod ne gerjeszd, vesztségére!

Láthatjuk, hogy a költő egy kérést fogalmaz meg Isten felé, s ehhez felszólító módú igealakokat használ. Az 1-2. strófában 6 db felszólító módú ige is van, amely kérlel, könyörög, sürget, pozitív és negatív változatban egyaránt.

A leghangsúlyosabb az alapige, az „Adj”, de a többi 6 igét is hasonlóan hangsúlyos helyzetbe helyezte el Balassi, pl. az „ódd” és az „őrizd” is a szószerkezet elején áll.

Figyeljük meg, hogy a határozószók a múltra vonatkoznak, amit a beszélő le akar már zárni (már, immár), a felszólítások a jövőre utalnak (adj, őrizd, ódd), az állapotrajz pedig a jelenre (sok kín fúr, szomjan vár).

Úgy tűnik, hogy a lírai én, aki természeténél fogva tevékeny, itt most némi lemondással és belátással a rendezettségre vágyik, ami elfedne minden zűrzavart, ami az életében jelen van. Elviselhetetlennek érzi az életét, és valamiféle megváltásra, feloldozásra van szüksége.

Ezt jelzik a mondathangsúlyok, amelyek mély fekvésű, sóhajszerű ejtésűek, egyfajta nosztalgikus mélabúba hanyatlanak le. Ezt a költő a szószerkezetek végére tett ragos tárgyak és a határozós vagy mély hangú rímpárok használatával éri el. Pont ellenkező hatás ez, mint az energikus állítmányoké.

Ha hangosan olvassuk a verset, akkor jól lehet érzékelni ezeket a busongó hangeséseket: mélyebben és lágyabban kell ejteni a „csendességet”, „békességet”, „Úr”, „elmémet”, „szívemet” stb. szavakat, míg a szerkezet első tagját magasabban és erőteljesebben kell ejteni. A sorvégi határozók esetében („mentségére”, „vesztségére”) még nagyobb ez a hangesés.

Tehát egy olyan lelkiállapottal találkozunk a vers felütésében, amit minden tevékeny, az élet nehézségeivel küzdő ember átél egy-egy életszakaszában, amikor éppen hullámvölgyben van vagy a szerencséje leszállóágba kerül.

A költő azt keresi, hogyan menekülhetne helyzetéből, és ez már egyedíti az általános emberi gesztust, a könyörgést.

Az első két strófában (és majd az utolsó kettőben is) Balassi négyszemközt van Istennel, nem esik utalás rajta és Istenen kívül senki másra. Teljes bizalommal és őszinteséggel tárulkozik ki és könyörög az Úrhoz. 

Ezen a világon szeretné megtalálni a „mentség”-et, a menekülés útját, de a segítséget nem ettől a világtól várja, hanem Istentől.

Hisz és bízik Istenben, de amit igazán remél és vágyik megkapni tőle, az nem a másvilági élet, hanem az ezen a világon való boldogulás: forduljon jóra a sorsa, földi élete és lelki élete olvadjon egybe. Egy olyan lelki értékvilágba szeretne húzódni, amely nyugalmat ad a sztoicizmusba menekülő embernek.

Tehát már közelebbit tudunk arról, hogy miért is könyörög Balassi. És nincs benne semmi meglepő, hiszen értékváltó, erkölcsváltó, rendjüket gyorsan (szinte anarchikusan) változtató korszakokban, mint amilyen a reneszánsz is, ez szokott az általános lenni. Ilyenkor az egyén sorsa erősebb hangsúlyt kap.

Állandósult értékrendű korszakokban csak akkor fordul elő, ha az illető saját személyes élete sajátosan alakul. Az ókereszténységben és a mélyközépkorban nem volt ilyen típusú könyörgő, de a kora reneszánsztól kezdve egészen a romantikáig, vagy akár máig bármikor előfordulhatott volna.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!