A vers történeti háttere

A vers megértéséhez fontos először is megérteni azt, hogy milyen volt a korszellem, amikor Balassi élt. Sok helyen olvashatjátok Balassiról, hogy „reneszánsz ember” volt. Ez alapvetően igaz, csak épp azzal van gond, hogy a kifejezés jelentése az idők során szabványosodott és mitizálódott.

Például Shakespeare Rómeó és Júliájának elemzésekor is szembe szokás állítani a középkori és a reneszánsz szemléletet, és a középkori embertípussal összevetve a reneszánsz ember amolyan magasztos korszakfordító ideáltípusként jelenik meg. Hajlamosak lehetünk azt hinni, hogy a reneszánsz ember már teljesen világi ember volt és az újkor felfogását vallotta. Ez persze nem igaz.

Kétfajta történelmi korszak létezett: a tartós, állandósult szemléletű korszakok és az ún. „átmeneti” korszakok, amelyekben gyorsan történtek a szemléletbeli változások. A reneszánsz ilyen átmeneti korszak volt. Tele volt kettősséggel, bizonytalansággal, ellentmondásokkal.

A reneszánsz ember valóban maga mögött hagyott egy korszakot, egy világképet (a középkorét), de közben megszenvedte a kor társadalmának erkölcsi-szemléleti zűrzavarát is. Az erkölcs ugyanis a reneszánsz idején komolyan válságba jutott.

Soha nem volt talán a történelemben annyi elvetemültség, harácsolás, méregkeverés, árulás, intrika, aljasság, mint épp a reneszánsz korban! Balassival is mi történt: kiforgatták mindenéből, meghurcolták, kikezdték, megrágalmazták.

A kor embere, a „reneszánsz ember” valóban két lábbal a földön járó, öntudatos, magabiztos ember volt a középkori emberhez képest, másfelől meg abban a korban szinte mindenki gátlástalanul erőszakoskodott, rászedett, bevádolt, hírbe hozott másokat, intrikált, vagyont harácsolt, stb. Hihetetlen önzés jellemezte a korszakot.

Balassi ebbe a világba született bele, és ehhez a világhoz edződött hozzá. Azt, amit ellenségeiről leveleiben elpanaszol, ellenségei is elmondhatták volna róla. Ő ugyanúgy élt, ugyanazt csinálta, amit kortársai, erkölcseiben nem volt különb náluk.

Tehát amikor azt mondjuk rá, hogy „reneszánsz ember” volt, azt nem egy eszményített fogalomként kell érteni: nemcsak pozitív, hanem negatív értelemben is reneszánsz típus.   

És mivel a reneszánsz átmeneti korszak volt, a kor embere nemcsak az új, hanem a régi (középkori) világképhez is kötődött. Ugyanígy Balassi is.

Ha valamiben különb volt kortársainál, akkor abban, hogy szembe mert nézni önmagával: volt erkölcsi ereje bevallani és megbánni a bűneit, nem kerülte meg léte kérdéseit. És ezek a szembenézések mindig katartikus élmények voltak számára, nem csak hűvös tudomásulvétel. Újra meg újra elhatározta, hogy meg fog változni, aztán százszor is visszaeső bűnös lett.

Balassi istenes verseit épp azért tartják nagyra az irodalomtörténészek, mert ezekben van a legtöbb átélt, megélt, megszenvedett személyes érzelem, ahol saját sorsát, életét, az élet értékeit latolgatja a költő.

A versből nem derül ki, hogy konkrétan milyen „rút vétkek” alól kér feloldozást, de ha a korszakot és Balassi életvitelét ismerjük, nem is kell tudnunk – el tudjuk képzelni.

Az Adj már csendességet olyan mű, amely más korszakban nem születhetett volna meg, csak a reneszánsz korban, mivel az a sorshelyzet, magatartástípus, amely bele van rögzítve ebbe a versbe, kifejezetten erre a korra volt jellemző. És megfordítva: ebben a korban másféle magatartás nem is válhatott volna jellemzővé.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!