Jónás könyve, Harmadik rész

Az Úr másodszor is meghagyja Jónásnak, hogy menjen Ninivébe prédikálni. Jónás most már nem makacskodik, fölkel és testileg-lelkileg elgyötörten elindul a városba, amely három napi járóföldre van.

Meg kell jegyezni, hogy egyáltalán nem szívvel-lélekkel, saját akaratából megy teljesíteni a feladatot, hanem kényszerből: azért, mert fél, hogy az Úr újra megbünteti. Tudja, hogy az Úr úgyis mindenhol utoléri, nem bújhat el előle.

Persze Jónásnak nem volt lehetősége megtisztálkodni: amikor a cet kivetette a gyomrából, vért, zsírt, epét is okádott vele, ezért Jónásnak csupa lucskos, rongyos, ragadós a ruhája, szakálla is bozontos, egyszóval úgy néz ki, mint egy vadember. Nem csoda, hogy kórusban nevetnek rajta a niniveiek.

Az első napon egy csillag formájú, sátrakkal teli téren prédikál, amely a város piactere és teli van árusokkal. Jónás elmondja nekik, amit az Úr meghagyott neki. Azaz ha a város lakosai nem térnek meg, akkor mához negyven napra Isten kénköves tüze földig rombolja a várost.

Elég groteszk, hogy az eddig félszeg Jónás most vérben forgó szemmel kiabál. Nem alázatosan, hanem kevélyen teljesíti a küldetését, fenyegeti a niniveieket.

Bele is izzad az erőfeszítésbe, de az emberek csak nevetnek rajta. Végül szomorúan és megriadva eliszkol a piacról.

Ez a viselkedés jelzi, hogy egyáltalán nem tette magáévá a feladatot: igaz, hogy teljesíti a küldetést, de nem szívesen, teher a számára.

Így valójában nem azt tette, amit az Úr kívánt tőle. Odament ugyan, és elmondta, amit Isten meghagyott neki, de csak úgy, mint egy betanult szöveget. Nem próbálta meggyőzni a niniveieket, még csak el sem ismételte a mondandóját.

Nem próbált szívvel-lélekkel hatni a tömegre, hanem csak gyorsan túl akart lenni a feladaton, amit gyűlölt. Előre tudta, hogy kudarcot fog vallani, ki fogják nevetni, és amikor ez bekövetkezett, szedte a sátorfáját, mint aki jól végezte dolgát.

Ugyan megcsinálta, amit kellett, de teljesen érdektelenül: nem félti Ninivét, neki teljesen mindegy, megtér-e a város vagy sem. Pedig egy prófétának azért kellene prédikálnia, hogy az emberek megtérjenek, és ne kárhozzanak el: azaz Jónás ezzel megmentené a niniveiek lelkét. De őt mindez nem érdekli. Csak gyorsan letudja a feladatot és távozik.

Ez még kétszer megismétlődik.

A második napon Jónás a színészek és mímesek terén prédikál, ahol az emberek az utcán nyíltan szemérmetlenkednek, csókolóznak.

Itt Jónás már mennydörögve beszél: olyan nagyot bődül, hogy a nép elnémulva hallgatja. Aztán az asszonyok köré gyűlnek, bolondoznak vele, hozzá dörgölőznek, közre fogják és a királyi ház elé kísérik.

Az udvarban addigra már hallották hírét Jónásnak és várták is: beviszik egy nagy terembe, ahol a ninivei hatalmasságok heverésznek arany terítékek mellett, a rabszolgák pedig meztelenül táncolnak nekik vagy párviadalokkal szórakoztatják őket.

Jónást felállítják egy cifra oszlop tetejére, hadd hirdesse onnét a világvégét, ők pedig nevethessenek rajta nagyokat. Itt tehát már nyíltan bohócot csinálnak belőle, mint cirkuszi szenzációt bámulják.

Amikor Jónás szembesül ezzel, eldörög egy iszonyú átkot az egész városra, aztán leugrik az oszlopról és átkozódva, dühödten kifut a városból.

„egyetlen látomással dúlt szivében:
hogy kő kövön nem marad Ninivében.”

A szenvedésekért csak az a tudat kárpótolja Jónást, hogy az Úr majd elpusztítja a megtérni nem akaró várost.

Tehát bosszúra vágyik, szeretné a várost romokban látni, mert haragszik a niniveiekre, amiért azok kicsúfolják, kinevetik, lekezelik, lenézik, megszégyenítik őt.

Szánalmas, ahogy Jónás felsül, szánalmas, ahogy hiába fenyegeti Ninive lakóit, de még szánalmasabb rettentő magányossága. Jónás és a külvilág kapcsolatára ugyanis a kölcsönös elzárkózás jellemző: a niniveiek kinevetik, de ő sem nyit feléjük, mord lelkét nem nyitja meg, nem enged fel.

Ez a kölcsönös meg nem értés és meg nem hallgatás törvényszerűvé teszi, hogy Jónás kudarcot valljon küldetésével. Ha egy prédikátor nem tud kapcsolatot teremteni az őt körülvevő világgal, akkor elbukik.

Jónás kimegy a pusztába, és megfogadja, hogy ott fog böjtölni és imádkozni, amíg le nem telik a negyven nap (amelyből még 38 nap van hátra). Nem mozdul, amíg saját szemével nem látja, ahogy elpusztul a város és vele az összes ninivei.

Imájában elmondja az Úrnak, hogy teljesítette a parancsát, de nem volt haszna a szép szónak, az igazságnak nincs ereje meggyőzni a niniveieket, ezért csak a bosszú segíthet, le kell rombolni a várost.

Azaz Jónás egyenlőségjelet tesz a saját bosszúvágya és az isteni igazságtétel közé. Pedig itt már rég nem Istenről, hanem az ő személyes, kicsinyes bosszúszomjáról van szó. Nem érdekli, hogy ha a város elpusztul, akkor emberi életek vesznek oda, nem sajnálja a niniveieket. Hadd haljanak meg, amiért belőle bolondot csináltak.

De azért próbálja leplezni az Úr előtt, hogy mennyire szeretné Ninive pusztulását látni.

Ő, Jónás, nem akarta ezt: dehogyis akart ő a pusztítás prófétája lenni, ő szívesebben ült volna a pusztában, böjtölve és imádkozva, de nem lehetett, mert az Úr odaküldte a városba.

Azért küldte oda őt Isten, mert azt akarja, hogy az emberek (Jónás is) felelősséget vállaljanak embertársaikért:

„Atyjafiáért számot ad a testvér” – mondja ki Jónás a szöges ellentétét annak, amit a mű elején mondott („senki bajáért nem felelek én”).

És ha Isten küldte, akkor ez a sorsa, a sorsa elől pedig senki nem futhat el:

„Nincs mód nem menni ahova te küldtél” – mondja Jónás.

Ez úgy is értelmezhető, hogy amibe beleszülettünk, azzal együtt kell élnünk. El kell fogadnunk azt, aminek születtünk (pl. magyarnak, férfinak vagy nőnek, stb.), és egyaránt viselni annak az állapotnak a terheit és kibontakoztatni lehetőségeit. Úgy kell kiteljesítenünk az életünket, hogy elfogadjuk a korlátainkat és azt, hogy nem tehetünk meg akármit.

Vannak nemszeretem-feladataink, kötelességeink, amelyeket akkor is el kell látnunk, ha ellenkezik a természetünkkel és egy porcikánk sem kívánja. Mert az élet nem arról szól, hogy mindig azt csináljuk, amit akarunk. Jónás is inkább a pusztában szeretett volna ülni, de nem lehetett.

Elég morcos is emiatt, szemére veti az Úrnak, hogy a böjt és a jámborság (ami neki sokkal könnyebben megy, mint a prófétaság) nem értékes az Úr szemében:

„De böjt s jámborság néked mint a pélva, (pélva = pelyva szó nyelvjárási alakja)

mert vétkesek közt cinkos aki néma.” Babits számos ilyen közmondásnak is beillő általános bölcsességet sző bele a versbe.

Itt ezt Jónás szájába adja, aki szinte gúnyosan mondja ki, mert ez valójában Isten (és Babits) véleménye. Vétkesek közt cinkos, aki néma, azaz nem lehet a bűnt szó nélkül hagyni, nem mondhatja Jónás azt, amit az első részben mondott, hogy nem az ő dolga, semmi köze hozzá. Mert aki hallgat a bűnről, az cinkosa a vétkesnek.

Persze, Jónás azért még mindig berzenkedik, hogy el kellett végeznie ezt a feladatot, amely őt így lealacsonyította. Lám, mit kellett megérnie az Úr miatt:

„Én Jónás, ki csak a Békét szerettem,
harc és pusztulás prófétája lettem.”

Sértettségének is hangot ad: megcsúfolták, kinevették, pellengérre állították, ezért haragjában arra kéri az Urat, hogy sújtsa őket halálra.

„Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket,
mert nem lesz addig igazság, se béke,
míg gőgös Ninive lángja nem csap az égre.”

Igen ám, de letelik a negyven nap, és semmi nem történik. Az Úr meghazudtolta Jónást, és Jónás szégyenben marad, mert nem következik be, amit jósolt.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!