Az episztola a magyar irodalomban

Hazánkban a műfaj a 18. század végén vált divatossá. Egy Barcsai Ábrahám nevű költő írta az első episztolát, de bár ő honosította meg a műfajt, annak legnevezetesebb művelője nem ő lett. Az első, szélesebb körben ismert episztola-költő Kazinczy Ferenc volt, aki tartalmas, tanító célzatú költői leveleket írt. Viszont az ő episztolái még nem igazán líraiak.

Ugyancsak fontos kérdésekről írt episztolákat Berzsenyi Dániel, pl. A Pesti Magyar Társasághoz című verse az ész mindenhatóságát hirdeti, a Dukai Takács Judithoz szóló verses levél pedig a nőnevelés fontosságát fogalmazza meg. Az episztolák írásakor Horatius episztoláit tekintette mintának.

Berzsenyi egyébként nagyon kedvelte ezt a műfajt: számos episztolát írt barátaihoz, rokonaihoz, más költőkhöz és politikusokhoz is. Az ő verses levelei a levélfunkciónak is megfelelnek (hírt adnak írójukról), és nagy horderejű irodalmi, tudományos és politikai nézetek kifejtésére is szolgálnak.

A 19. században szubjektívebbé vált a műfaj: nagyobb teret kaptak a személyes vallomások és visszaszorult a tanító jelleg.

Ez az oka annak, hogy a Kazinczy-típusú verses levélnél sokkal költőibb episztolákat köszönhetünk Petőfi Sándornak, Arany Jánosnak és Tompa Mihálynak, akik kevesebb tanító elemet és sokkal több költészetet vittek bele a műfajba. Sőt, kifejezetten személyes jellegű episztolákat is írtak, amelyeknek egyáltalán nem volt közösségi vonatkozása, hanem kizárólag az ő egyéni gondolataikról, érzéseikről szóltak.

Különösen Petőfi kedvelte a műfajt, aki sokféle témáról írt verses leveleket és sokféle hangnemben. Családi episztolái bensőséges és közvetlen hangvételűek (pl. István öcsémhez), de Arany Jánoshoz fűződő legendás barátsága is egy levélváltással kezdődött (verses és prózai levelek egyaránt születtek mindkettejük tollán: Petőfi: Levél Arany Jánoshoz, Arany: Válasz Petőfinek stb.).

Ugyanakkor radikális politikai nézeteit is kifejtette verses levelekben, gondoljunk pl. Levél Várady Antalhoz című episztolájára!

Az episztola műfaja a 20. században is népszerű volt irodalmunkban. Kevésbé ismert ugyan, de Ady Endre is írt episztolát Levél-féle Móricz Zsigmondhoz címmel, melyben többek között költői hitvallását fejtette ki. Radnóti Miklós pedig szerelme erejéről vallott Levél a hitveshez című episztolájában 1944-ben.

Vannak ún. népi verses levelek is, amelyek a 19. század végén és a 20. század elején keletkeztek. Ezek hosszú, szabálytalan, nehézkes rímelésű, változó szótagszámú költemények, és általában nem tagolódnak versszakokra (ezt szakszóval úgy mondjuk, hogy nem strofikusak).

Nem hasonlítanak a valódi levelekre, mivel nincs információközlő szerepük, nem adnak hírt az írójukról, csak általánosságokat tartalmaznak (nincs bennük semmi személyes: bárki írhatta volna bárkinek). Pont az volt a cél, hogy bárki felhasználhassa a szöveget: el lehessen küldeni a kedvesnek, ritkábban szülőknek vagy hozzátartozóknak.

A népi verses levelek nagy része valamilyen alkalomra született, pl. lehetett szerelmes levél, amelynek több típusa is volt: vallomásos szerelmes levél, a távollevő kedveshez szóló levél, a hűtlen kedveshez szóló szakító vers, stb. Hozzátartozóknak lehetett küldeni jókívánságokat vagy jó tanácsokat tartalmazó levelet, a szülőkhöz szóló levelek pedig gyakran a katonaélet nehézségeit panaszolják el, mivel katonáskodó parasztfiúk küldték őket haza a szüleiknek.  

A népi episztolákat többnyire falusi írástudók (kántorok, néptanítók) alkották és naptárakban vagy álmoskönyvekben tették közzé. A lányok, legények pedig szívesen másolgatták füzetekbe vagy ún. nótáskönyvekbe, majd alkalomadtán fel is használták.

De az is előfordult, hogy népies műdalokból szerkesztettek össze egy új verses levelet és azt küldték el pl. az otthoniak a távolban katonáskodó fiuknak. A levélíróra vonatkozó személyes utalás csak a címzésben és az ajánlásban szerepelt (azaz a vers kezdő és záró sorában).