Az áthajlás (vagy: enjambement, francia eredetű angol kifejezés) a vers nyelvi és ritmikai tagolásának ellentétén alapuló verstani jelenség. Soráthajlásnak, sorátlépésnek is nevezik.

Az áthajlás az a jelenség, amikor az egyik verssorban kezdődő mondat (vagy szószerkezet vagy szó) a következő sorban (vagy sorokban) folytatódik. Tehát az adott sorvégen csonkán marad, és a következő sorba áthajolva zárul csak le.

Példák: „térdencsúszva, kétrét / görbedve sírtak”, „mélységből a magasság / felé kiáltok”, „ne szánjam Ninivének / ormát” (Babits Mihály: Jónás könyve), „és mintha mord / varázsló”, „áramán omló / felhő” (Percy Bysshe Shelley: Óda a nyugati szélhez, Tóth Árpád fordítása).

Áthajlás esetén a verssor vége mondattani szempontból szokatlan helyen szakítja félbe a mondatot és választ el szorosan egybetartozó szavakat, szókapcsolatokat, tagmondatokat, gondolatokat. Minél szorosabban összetartozó elemek különülnek el, annál élesebbnek érezzük az áthajlást, annál erőszakosabbnak, váratlanabbnak az általa okozott szünetet, és annál nagyobb feszültség keletkezik.

Áthajlás nemcsak egy versszakon belül, hanem versszakok között is lehetséges, pl. „szegény // év gyászdala” (Shelley: Óda a nyugati szélhez).

Az áthajlás nemcsak mondatot vagy szószerkezetet, hanem szót is kettészelhet, pl. „Hogy az agya- / fúrt bestia” (Morgenstern: A költői menyét)

Az áthajlással az alkotók csökkentik – csaknem felszámolják – az élőbeszéd és az írott szöveg közti kifejezési lehetőségek különbségét.

Lehetővé válik általa:

• a szöveg valamely részének kiemelése (az áthajlás értelmi vagy érzelmi nyomatékot adhat)
• az érzelemkifejezés
• a beszéd fiziológiai folyamatainak jelzése
• fizikai jelenségek közvetett ábrázolása, főként a tér-és időbeli mozgásfolyamatoké.

Az áthajlás lehet a humor, az irónia eszköze is.

Már az antik költészet is élt az áthajlás eszközével, megfigyelhető pl. Horatius ódáiban (pl. Taliarchushoz).

Az áthajlást mint kifejezőeszközt a különböző korok és stílusirányzatok poétikái eltérően ítélik meg. A jelenség a romantika korától vált gyakoribbá.

1830-ban Victor Hugo Hernani c. drámája azért kavart botrányt, mert a klasszicista eszményekkel szakítva áthajlásokkal oldotta a francia alexandrint. Ez a régi és az új ízlés képviselőit egymásnak ugrasztotta, verekedés tört ki a nézőtéren. Az esemény jelképesen a romantika áttörését jelezte Franciaországban.

Az áthajlás nemcsak stílusirányzatokra, alkotókra, hanem azok egyes korszakaira is jellemző lehet. Nálunk az érett romantika költészetére voltak jellemzők az áthajlások (pl. a feszültséget fokozó eszköz Vörösmarty Késő vágy c. versében).

A magyar költészetben különösen kedvelte Szabó Lőrinc, de későbbi pályaszakaszán ő is ritkábban élt vele. Adynál 100 verssorra 5 áthajlás esik, a fiatal Szabó Lőrincnél 65, az idős Szabó Lőrincnél 29.

Álljon itt példaként egy sok áthajlást tartalmazó strófa Szabó Lőrinctől:

Rejtőzz mélyre, magadba! Ott
még rémlik valami elhagyott
nagy és szabad álom, ahogy
anyánk, a végtelen
tenger, emlékként, könnyeink
s vérünk savában megjelen.

(Szabó Lőrinc: Az Egy álmai)

A kortárs költészetben pl. Lackfi Jánosnál nyernek jelentőséget a soráthajlással elválasztott szavak Júlia c. versében (amely Kosztolányi Dezső Ilonájának parafrázisa).