Sherlock Holmes alakja

A nyomozó jellegzetes karakterjegyei nagyrészt a korai Sherlock Holmes-történetekben jelennek meg, és az író később nem is vesződik sokat az ábrázolással. Conan Doyle feltételezi, hogy olvasói minden elbeszélését ismerik, így már tudják, Holmes kicsoda. Lényegében igaza is van, hiszen mindössze annyit kell tudnunk, hogy Sherlock Holmes remek nyomozó – minden egyéb jellemvonása elnagyoltan jelenik meg, s az író csak egy bekezdést szán arra, hogy felidézze őket az olvasónak.

Ez történik a Botrány Csehországban c. elbeszélés elején is: „Holmes azonban, aki lelke mélyén bohém természetű volt, és mélyen megvetett mindenféle társadalmi szokást, kötöttséget, a mi régi, Baker Street-i szállásunkon maradt. Ódon könyveibe temetkezett, és hol kokainnal bágyasztotta lázas szellemét, hol meg szabadjára engedte kirobbanó energiáit. Most is, éppúgy, mint azelőtt, figyelmét teljes egészében a bűnesetek felgöngyölítése kötötte le. Lobogó becsvágyát és kivételes talentumát csakis annak a szolgálatába állította, hogy olyan rejtélyeket tisztázzon, melyeknek megoldásáról a rendőrség már lemondott.”

Rövid terjedelmű műfajról van szó, így Watson nem vesztegeti az idejét: rögtön a lényegre tér, így két mondatból megtudjuk, hogy Holmes nem egy nagy társasági figura, hogy elképesztően intelligens (több, mint okos: valóságos géniusz), hogy kábítószerélvező és hogy olyan bűnesetek megoldásán dolgozik, amelyeket a rendőrség nem tudott felgöngyölíteni.

Tehát egy különc zseniről van szó, akinek a jelleme nem sokat fejlődik a kötet 12 elbeszélése alatt. Watson többször is említi, hogy Sherlock Holmes rettentően unatkozik, amikor épp nem dolgozik valamilyen ügyön. Az emberek nem érdeklik, legfeljebb akkor, ha érdekes történetekkel tudják felcsigázni intellektuális kíváncsiságát.

A nők is csak a bűnesetek kapcsán érdeklik: „Holmes szemében Irene Adler testesítette meg a női ideált. No, ne gondolják, hogy beleszeretett volna, azt már nem! Az érzelmek – különösképpen az effélék – távol álltak Holmes hűvös, racionális és irigylésre méltón kiegyensúlyozott lényétől. Tökéletes volt mint okfejtő és oknyomozó masina; művészi fokon művelte a mesterséget – ámde a szerelmes férfi szerepe hiányzott a repertoárjából. Ha egyáltalán szóba hozta e gyengéd érzelem témáját, arról csakis gúnyos fintorral beszélt. Ő csupán az eseteket látta a nőkben, s ha figyelemre méltatta őket, csakis azért, mert úgy tartotta, hogy ők a mozgatórugói az eseményeknek: élő bűnjelek, akik nyomra vezethetik őt.” (Botrány Csehországban)

Holmes tehát kimagaslóan intelligens, de tehetsége kizárólag a bűnügyek megoldására korlátozódik. Bármi olyan információt, ami nem áll kapcsolatban valamelyik esettel, azaz a munkájával, igyekszik gyorsan elfelejteni. Semmi más nem érdekli a nyomozáson kívül.

Ennek az az oka, hogy az író azt akarta, a történetei élvezhetőek legyenek olyanok számára is, akik még soha egy Sherlock Holmes-elbeszélést sem olvastak. Ezért a Holmes-történetek úgy lettek megírva, hogy érthetőek legyenek önmagukban is. Mi kellett ehhez?

Az, hogy az elbeszéléseket kizárólag Sherlock Holmes személye kapcsolja össze. Semmi olyan eseményszál nem kerülhetett bele a történetekbe, amely több elbeszélésen keresztül fut, és amely miatt egy adott történet önállóan ne volna érthető. Ez hát az oka, hogy nemcsak Sherlock Holmes irtózik az érzelmektől, de még szegény Watson sem említi meg név szerint a feleségét egyetlen egyszer sem a kötet során.

Ami a nyomozó megjelenését illeti, igen jellegzetes karakter: könnyű magunk elé képzelni sasorrával, határozott vonásaival és a fekete cseréppipával, amely úgy mered előre a szájából, mint valami madárcsőr.

Conan Doyle önéletírásában megemlékezik róla, hogy Sherlock Holmes karakterét élő személy után mintázta. Az író 18 éves korában orvosnak tanult az Edinburghi Egyetemen, ahol volt egy professzora, bizonyos Joseph Bell, aki fantasztikus, szórakoztató előadásokat tartott. Dr. Bellnek kiváló megfigyelőképessége volt, így elképesztő ügyességgel tudott levonni következtetéseket, és pontos diagnózist állított fel a betegeiről.

Doyle olyan volt Bell mellett, mint Watson Sherlock mellett, és később nemcsak kollégák, hanem barátok is lettek. Az író később több interjúban is elmondta, hogy Dr. Bell inspirálta őt a nyomozó karakterének megalkotásakor. A professzor egyébként született írónak tartotta Doyle-t.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!