Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes kalandjai (elemzés)
Az elbeszélés stílusa
A Holmes-történeteket a dialógusok uralják. Elvileg a narrátor, azaz Watson dönti el, ki mikor szólalhat meg és mit mondhat, de a legtöbb megszólalás nem neki, hanem Sherlock Holmes-nak jut, és a párbeszédek rendszerint más szereplők vallomásait adják elő, gyakran az adott szereplőre jellemző beszédstílusban. Jó példa erre Mrs. Moulton jellegzetes stílusa, amely nagyon eltér a többi szereplőétől:
„Frankről legközelebb Montanából érkezett hír, aztán tudatta velem, hogy átment aranyat ásni Arizonába, később pedig Új-Mexikóba. Végül az újságban olvastam, hogy egy bányásztábort megtámadtak az apacsok, és a meggyilkoltak között Frank nevét is felsorolták. Én majdnem holtan rogytam össze, utána pedig hónapokig nagyon beteg voltam.” (Az eltűnt vőlegény)
Ez a csevegő, érzelemmel telített stílus szöges ellentétben áll Sherlock Holmes szárazon analitikus, racionális, elemző stílusával:
„Két dolog volt számomra feltűnő, mindjárt kezdettől fogva; az egyik, hogy a hölgy vonakodás nélkül kész volt végigcsinálni a házassági szertartást, a másik, hogy a hazatérés után néhány perccel már megbánta. Nyilván történnie kellett valaminek a délelőtt folyamán, ami ennyire megváltoztatta a magatartását. Mi lehetett az a valami? Beszélni nem beszélhetett senkivel azóta, hogy otthonról elindult, mert egész idő alatt vele volt a vőlegénye.” (Az eltűnt vőlegény)
Figyeljük meg, hogy a nyomozó retorikai eszközöket, pl. kérdéseket („Mi lehetett az a valami?”) használ gondolatai illusztrálására és arra is, hogy oktassa Watsont (és az olvasót) az ő különleges tudományára, módszerére, amivel kikövetkezteti a dolgokat.
Összességében tehát a kötet elbeszélői stílusa változatosnak mondható, sokszor igen egyéni. Watson megadja minden történetnek a keretét, neki jutnak az első bekezdések, melyekben bevezetésként rendszerint valamelyik, Holmes-szal folytatott beszélgetését adja elő vagy ábrázolja a nyomozás jelenetét.
Az ő stílusa gyakran képszerű és sok leírást tartalmaz, de megszólalásai soha nem hosszúak. Szinte azonnal átadja a szót Sherlock Holmes ügyfeleinek vagy gyanúsítottjainak, vagy magának a nyomozónak.
A történetmesélés nagy részét egyáltalán nem Watson végzi el, Watson egyenesen gyűlöli, ha háttérinformációkat kell megosztania. Ha nagyon muszáj, akkor inkább prezentál nekünk egy újságcikket, de nem a saját szavaival számol be az eseményekről.
Watsonnak ez a szokása arra kellett az írónak, hogy hitelesítse a történetet. Mert bármennyire is kedveli az olvasó Watsont, jobban fog hinni a tanúknak, ha saját szavaikkal, saját stílusukban mondják el az eseményeket, mint ha Watsonon vagy egy másik szereplőn átszűrve jönnek az információk.
Watson tehát mint narrátor a háttérben marad. Összegyűjt minden információdarabkát, amit tudnunk kell, de máskülönben passzívan engedi, hogy a történetet mások mondják el, legalábbis addig, amíg Sherlock Holmes elő nem áll a megoldással.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!
Halihó! Klassz tétel. Köszönet. 🙂