Arthur Conan Doyle: Sherlock Holmes kalandjai (elemzés)
Az elbeszélő
A Sherlock Holmes-történetek E/1. személyben íródtak, tehát az eseményeket egy adott szereplő nézőpontjából ismerjük meg (ez azt is jelenti, hogy nem mindentudó a narrátor).
Narrátorunk nem más, mint Watson, aki elvileg a saját történetét meséli, de minden történetében szerepel Sherlock Holmes, aki a kötet valódi főszereplője. Egy-két bekezdésnél több soha nem szól olyan eseményekről, amelyekben a nyomozó nem vesz részt vagy tár elénk olyan jelenetet, amelyben ő nem szerepel.
Tehát a narráció központi alakja nyilvánvalóan Sherlock Holmes, akinek életét jó barátja, Watson tolmácsolja és értelmezi a számunkra. Mivel a barátjáról van szó, Watson érthető módon elfogult irányában, ezt abból is láthatjuk, amilyen odaadóan hisz a nyomozó képességeiben.
„Be kell vallanom, hogy a bankár fiának bűnössége számomra éppoly nyilvánvalónak tűnt, mint szerencsétlen apjának, mégis annyira bíztam Holmes ítélőképességében, hogy úgy éreztem, csak kell lennie valami reménysugárnak mindaddig, amíg Holmes elégedetlen a kézenfekvő magyarázattal.” (A berillköves diadém)
Írói eszközök
Időnként érzékletes leírások lassítják a cselekmény tempóját – nincs belőlük sok, így annál hatásosabbak.
Az elbeszélés hangvétele is feszült, várakozásteljes, ami fokozza a rejtélyességet és fenntartja az olvasó érdeklődését.
Az olvasó természetesen kevesebbet tud, mint a történet bizonyos szereplői, és mindig kevesebbet fog tudni, mint a nagy Sherlock Holmes. Watson rendszeresen felhívja a figyelmünket arra, hogy milyen keveset tudunk, méghozzá azzal, hogy elmondja, ő maga milyen keveset tud. Jó példa erre az alábbi idézet:
„Tudtam, hogy barátom már véleményt formált az ügyről, de hogy mi lehet az, arról halvány sejtelmem sem volt. Hazafelé menet többször is megpróbáltam szóra bírni, de mindig valami más témára terelte a beszélgetést. Így aztán kénytelen voltam feladni a dolgot.” (A berillköves diadém)
Valahányszor Watson arról beszél, milyen keveset tud, mindig hangsúlyozza, hogy Holmes sokkal többet tud vagy már tudja a megoldást. Így az olvasó még kíváncsibb lesz, hogyan áll majd össze a kép a történet végén.
A Sherlock Holmes-novellák detektívtörténetek, ezért nem lehet őket úgy értelmezni, mint egy szépirodalmi művet. A detektívtörténetek műfaji sajátossága, hogy nincs bennük helye a jelképeknek vagy szimbolikának.
A tárgyaknak semmi közük az adott karakter lelkiállapotához, nincs lélekrajz, nincs jellemfejlődés. Egy detektívtörténetben a tárgyak arra szolgálnak, hogy az író felépíthessen rájuk egy bűnügyet. Csak annyi jelentőségük van, amennyiben hozzájárulnak a rejtély megfejtéséhez, és ha egyszer az ügy megoldódott, már semmi varázsa vagy jelentése nincs többé a kék karbunkulusnak vagy a pettyes pántnak.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!
Halihó! Klassz tétel. Köszönet. 🙂