A mű közéleti aktualitása

A Toldi estéje problémafelvető mű, amely a korszak nagy dilemmájához szól hozzá, haza és haladás kérdéséhez. Nemcsak Arany, de mások, a reformkor nagyjai, pl. Széchenyi, Kölcsey és Kossuth is írtak értekezést emberiség és nemzetiség témájáról.

Kölcseynél a modernizáció és a nemzeti identitás még összetartozó fogalmak voltak, Aranynál már nem azok, ő már ellentétes irányúnak látja a két törekvést. Az ő dilemmája: ha átvesszük a nyugat modern megoldásait, nem veszítjük-e el nemzeti jellegünket? Ha viszont nem haladunk a korral, akkor nem leszünk-e elmaradottak, nem szigetelődünk-e el?

„… Hajt az idő gyorsan – rendes útján eljár –
Ha felülünk, felvesz, ha maradunk, nem vár”

A Toldi és a Toldi estéje olyan, mint egy fa mellett az árnyék, vagy mint egy mondat eleje és vége. Ugyanannak az igazságnak két felét tartalmazza a két mű: mindkettőre szükség van ahhoz, hogy az igazság teljes legyen.

Az első Toldi kifejezte azt az optimista elképzelést, mely szerint a nép fel fog emelkedni, és az ország a polgárosodás útjára lép. A Toldi estéje ennek a folyamatnak az ellentmondásaira világít rá.

Toldi tragédiája, hogy két korszak határán élt és a letűnőben levő korhoz tartozott: olyan nyers erejű, daliás, bátor vitézre, amilyen ő, az új korban többé már nincs szükség.

Ironikus módon éppen ahhoz a történelmi korszakhoz tartozott, amelyre a magyarság a legbüszkébb: a lovagkorhoz. Ez az oka, hogy Arany kortársai a 19. században meghasonlást éltek át, amikor ennek a dicső kornak az emlékeit, azaz a nemzeti erényeket fel kellett adniuk az újkori polgárosodásért cserébe.

Polgárosodni és közben nemzetinek is megmaradni, ez volt a legfontosabb cél. Elérni nagyon nehéz volt, mert Világos után az osztrákok a nemzeti törekvések elnyomásával akarták polgárosítani Magyarországot.

A Toldi estéje azt a tragédiát fejezi ki, hogy Magyarországon a nemzeti jelleg megőrzése és a polgárosodás nincs egymással harmóniában, csak egymás ellenében tud létezni. Ez a tragédia nemcsak Toldit sújtja, hanem az egész nemzetet.

A műben tehát Arany régi és új kor összhangjáért, harmóniájáért érvel. A mű végső tanulsága az, hogy a nemzet nem lehet meg az új korszak vívmányai nélkül (ez Lajos király igazsága), de a régi világ erényei nélkül sem (ez Toldi igazsága).

Arany szerint Toldi és Lajos király nézeteit egyesíteni kell, mert a nemzet felemelkedésének ez a legfontosabb feltétele. Régi erő és új értelem, régi erkölcs és új műveltség egyszerre érvényesüljön.

A Toldi estéjében úgy ábrázolja régi és új küzdelmét, hogy abban nem a haladás és a maradiság áll szemben egymással, hanem a történelmi továbblépés és a nemzeti megmaradás elve.

Arra is figyelmeztet, hogy amikor a világ megváltozik körülöttünk, nekünk magunknak is változnunk kell (ami nem jelenti, hogy teljesen meg kell változunk). Toldi sorsát nézve a döntő kérdés az, hogy milyen mértékben kell változnunk.

Szerkezet, költői nyelv, jellemábrázolás, verselés

A Toldi estéjét elmélkedő attitűd, személyes hangvétel, szubjektivitás jellemzi.

A mű meséjét, szerkezetét bonyolítják a nagy kontrasztok, érzelmi hullámzások: keserű csalódások és újjáéledő remények.

A jellemábrázolás árnyaltabb, mint a trilógia első részében. A főhősök már nem idealizált alakok: Toldi nem követendő ideál, nem áll példaképként az olvasó előtt. Lajos király is hirtelen haragú és megfontolatlan, nem a népmesék bölcs királya.

A Toldi körül levő világ se tűnik már olyan rendezettnek, se a király olyan mindenhatónak és igazságosnak, mint a trilógia első részében.

A szófukar Toldi ellenpontja a beszédes, már-már szószátyár Bence, aki az egyik legsikeresebben ábrázolt jellem.

A mű néhány komikus vonása Toldi környezete köré csoportosul (Bence, a kapus), pl. amikor Toldi a bajvívás előtt durva szőrcsuhában, barátnak öltözve bevonul Budára, s mögötte az óriási pajzsot cipelő Bence láttán felkacagnak az emberek. Először csak gúnyolják, majd meg is dobálják kővel Bencét, sárga lovát a farkánál fogva visszatartják stb. Toldinak kell fenyegetően hátrafordulnia, hogy Bence a tömeg zaklatásától megmeneküljön.

Arany ügyelt arra, hogy ne Toldit tegye nevetségessé: az idejétmúltság benyomását nem Toldi kelti, hanem a környezete (fegyverei, szolgái). A humort is, ami mindig egy kis bírálatot is jelent, a főhős környezetéhez kapcsolta. Így Toldi tisztán tragikus hős maradhatott.

A mű nyelve tömörebb és több benne a metaforikus kép, mint az első részben (pl. az évszakok, a napszakok leírása). Viszont kevesebb benne a nyelvjárási szín és a népies-paraszti elem.

A metaforák nagy része lelkiállapotot jelöl. A természeti képek vonatkoznak Toldira, aki a természettel összhangban élő ember, Lajos királyé ezzel szemben az ember alkotta mesterséges világ, amit Toldi mesterkéltnek, „piperének” tart.

Míg az első Toldi-mű tisztán epikus jellegű, azaz a történet gördülékenyen bomlik ki és halad előre, a Toldi estéjében eseménysor helyett inkább jelenetek vannak. Arany néhány állókép aprólékos leírásával adja elő a cselekményt. Ezek az állóképek az idős Toldi groteszk helyzetének kimerevített képei.

A befejezésben is van valami állapotszerűség, ami által az állókép jelképpé emelkedik:

„Nem jelölte a sírt drága érc, vagy márvány:
Bence volt az emlék, lába felől állván:
Egy ásót ütött le, arra támaszkodék,
S elborítá a sírt új havával az ég.”

A Toldi estéjében sokkal több líraiság van, mint Arany többi epikai művében. Azokban is vannak lírai betétek, de a Toldi estéjét elejétől végéig átszövi a líra. Ezért ez a mű Arany 1848-tól kezdődő, erősen lírai korszakának nyitódarabja is.

Szép példa a líraiságra pl. az alábbi két sor (a saját sírját ásó, saját halálát váró Toldi szavai):

„Vándor-madár lelkem: jól érzi magába’,
Hogy ma-holnap indul melegebb hazába.”

A Toldi és a Toldi estéje is ütemhangsúlyos verselésű. A nyolcsoros versszakok páros rímű tizenkettesekből állnak.

Befejezés

A Toldi estéjét éppoly lelkesen fogadta a közönség, mint az első részt, amellyel Arany elnyerte a Kisfaludy Társaság pályázatát. Még olyan kritikusok is dicsérték, akik a Toldin fanyalogtak (pl. Toldy Ferenc). Gyulai Pál, a rettenthetetlen kritikus is meghajolt Arany tehetsége előtt, és a Budapesti Hírlapba írt szemléjében az első magyar költőnek nevezte őt.

Arany László (Arany János fia) a trilógia két második részének, a Toldi szerelmének és a Toldi estéjének kéziratát az Országos Széchenyi Könyvtárnak ajándékozta (ma is ott találhatóak meg).