Az 1-2. strófa három, jelképes erejű helyszínt mutat be. Az első kettő magaslaton van, a bérc tetején. Az egyik a rommá lőtt vár, a másik a szemközti hegyorom, amelyen Szondi sírja domborul.

A várrom a hősi harc színtere, a hazaszeretet, az önfeláldozás jelképe, amely a véres harc, az „ádáz tusa” komor, tragikus hangulatát árasztja.

A hegyorom, amely „nyájas, szép, zöld” (hármas jelzőhalmozás) a hős Szondi nyughelye, a túlvilági békesség hangulatát árasztja. Itt térdel a két apród, akik az immár megdicsőült hőst magasztalják.

A harmadik helyszín lent van, ez a helyszín a völgy, ahol a törökök győzelmüket ünneplik (Ali szolgája majd részletesen bemutatja a török tábort a 6. strófától). A völgy a győztesek alantas diadalmámorát szimbolizálja.

A három térbeli ponthoz két idősík kapcsolódik. Drégely romjához a múlt, a hegyoromhoz és a völgyhöz a jelen.

Rangsor is van a három helyszín között: a magaslaton levő helyszínek utalnak Szondi erkölcsi tisztaságára, a kopja feszülethez való hasonlítása pedig a keresztény mártíromsággal teszi egyenértékűvé a hős várkapitány halálát.

A narrátor utal az előzményekre („ádáz tusa”) és azt is érzékelteti, hogy mi lett a harc végkimenetele: várromként nevezi meg a várat és párhuzamba állítja a „lehanyatló” napot és az ostrom napját („visszasüt a nap, ádáz tusa napja”).

A első két strófa után a narrátor elhallgat és a szereplőknek adja át a szót: ettől kezdve végig „párbeszéd” zajlik a balladában, először Ali és szolgája, aztán a szolga és az apródok között.

A 3-4. strófában zajló párbeszédet a török vezér, Ali és egyik szolgája folytatja. A győztes fél azt kívánja, hogy a legyőzött fél két dalnoka az ő diadalát zengje (ugyanez történik A walesi bárdokban is: Edward király is a saját dicsőségét akarja megénekeltetni a legyőzött fél dalnokaival). Ez a ballada alaphelyzete.

Az olvasó megtudja, hogy Szondi nem engedte két apródját hősi halált halni, hanem legyőzőjére bízta őket, aki most a török táborba várja a két ifjút, mert eleget akar tenni halott ellenfele kérésének. Ali előre örül, hogy a magyar dalnokok az ő szolgái lesznek és az ő dicsőségét zengik majd.

Az idegen hódítót kegyetlen zsarnoknak ábrázolja Arany, akit nagyon ellenszenvessé tesz az a bántó, durva ellentét, amely véres tettei és negédes, finomkodó beszédmodora között van. Figyeljük meg, milyen kellemkedő, fennkölt szóvirágokból áll Ali kérdése:

,Mért nem jön a Szondi két dalnoka, mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri nyakra!’

Ezt az ékes keleti stílust Arany török szavak felhasználásával még hitelesebbé teszi (bülbül, huri). És nemcsak Ali, hanem a szolga beszédében is előjönnek török szavak (gyaur, katfán, serbet, stb.).

Ali nem érzi át, milyen gyomorforgató dologra akarja rávenni a két magyar dalnokot: ilyen gerinctelenségre a két ifjú nem képes és nem is hajlandó. A török vezér tehát azért is ellenszenves, mert nincs benne annyi jó érzés, hogy a gyászukban békén hagyja őket. Rájuk akarja kényszeríteni, hogy örüljenek a győzelmének és még dicsérjék is azt, aki a gyászukat okozta.

Amit Ali és embere mondanak, idézőjelbe van téve, a szolga válaszát kettőspont zárja le. Ez a kettőspont egy másik történet kezdetét jelzi, amit az apródok mondanak el.

A továbbiakban a párbeszéd két résztvevője már a török küldött és Szondi két dalnoka (ez a dialógus azonban meglehetősen egyoldalú, hiszen a török egyetlen megszólalására sem kap az apródoktól választ). A páratlan strófák az apródok énekét, a páros strófák a török szolga beszédét adják elő.

A kétféle szöveg tehát párhuzamosan fut egymás mellett, egymásba fonódva, egy időben – így innentől többszólamú a ballada.

Először az apródokat halljuk, akik lantot pengetve históriás éneket mondanak a múltról, Szondi állhatatosságáról és hősi haláláról.

Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!