Utolsó alkotói korszaka és öregkora

Arany lelki fájdalmát az idő gyógyítgatta, s lassanként visszatért az alkotókedve. Arisztophanészt fordítgatta, 1871 és 1874 között el is készült Arisztophanész valamennyi vígjátékának fordításával. Ám ezeket csak 1880-ban adta ki három kötetben, miután fordítását az Akadémia 1878-ban a négyszáz aranyforintos karácsonyi jutalommal díjazta.

1873-ban megírta a Bolond Istók második énekét, 1874 óta pedig dolgozgatni kezdett a Toldi-trilógia még hiányzó középső részén is. Mindjobban reménykedett abban, hogy hivatali munkájától, kötöttségeitől megszabadulva ismét dolgozni tud művein. És valóban, amint hivatalát letette 1877-ben (bár ekkor még nem véglegesen), alkotóereje csodálatosan megújult.

Ez év folyamán, különösen a Margitszigeten töltött két nyári hónap alatt még egyszer fölbuzgott lelkében a költészet forrása, ifjabb éveihez hasonló gazdagsággal, tartalom, forma, szerkezet terén egyaránt bámulatosan finom művészettel, és nagyobb közvetlenséggel, őszinteséggel, mint valaha. Mindez telehintve egy gazdag, meleg szív késő őszének szelíd ragyogásával, halvány szirmú virágaival.

Ekkor született lírájának darabjai a Hátrahagyott versek kötet Őszikék című ciklusában kaptak helyet. Ezek a versek szerény panaszok az élet visszásságai ellen, gyermekkori, ifjúkori derűs vagy borús emlékek, bennük a közelgő elmúlás visszatérő gondolata jelenik meg. S szinte az összes költemény át van szőve a humor színes selyemszálaival.

Az Őszikék legjelesebb darabjai: Epilógus, A tölgyek alatt, A tamburás öreg úr, Vándor cipó, Öreg pincér, Rongyos koldus.

De ugyanebben az évben írta Hídavatás, Tengeri-hántás, Vörös Rébék, Éjféli párbaj, Tetemre hívás, Az ünneprontók, A képmutogató című, modern társadalmi és népies témájú balladáit is, 1879-ben pedig Endre királyfi c. alkotását.

Amikor 1878-ban a Kisfaludy Társaság ülésén bemutatták Arany Tetemre hívás c. balladáját, a közönség valósággal ünnepelte a költőt, az egyetemi ifjúság pedig ezüstkoszorúval tisztelte meg.

Arany 1877-ben lemondott az Akadémia főtitkári tisztéről, de az Akadémia nem fogadta el a lemondását. Csak amikor már harmadszor ismételte meg távozási szándékát 1879-ben, akkor engedték el, és a tiszteletbeli főtitkár címet adományozták neki. Megválasztották igazgatósági taggá is és felkérték, hogy az Akadémia palotájában levő főtitkári lakását továbbra is tartsa meg.

Az Akadémia ezzel ismerte el Arany tisztviselőként végzett hatalmas munkáját és elévülhetetlen érdemeit. Becsülték nemes szerénységét is, mivel a költő főtitkári fizetését, melyet az alapszabályok értelmében élete végéig biztosítottak számára, 1877-től nem vette fel, és azután sem volt hajlandó elfogadni olyan pénzt, amiért nem dolgozott meg.

Abban az évben, amikor végleg megvált hivatalától, befejezte a régóta teherként hurcolt nagy művet, a Toldi szerelme c. elbeszélő költeményt. Saját kiadásában jelentette meg, ez az első kiadás azonban két hónap alatt teljesen elfogyott.

A mű megjelenése irodalmi életünk ünnepelt eseménye volt: az Akadémia 1880-ban nagy jutalmával tüntette ki, a Kisfaludy Társaság pedig 50 arannyal díjazta. Arany a pénzt alapítványként visszaajándékozta a Társaságnak.

A Toldi nagy sikere mintegy fölszította a költőben az alkotókedv hamvadó tüzét. Ismét elővette félbemaradt terveit, hozzáírt valamit Az utolsó magyar és az Edua c. töredékeihez, majd folytatta a Csaba királyfi-trilógiát.

Halála, temetése és emlékezete

Egészsége azonban nem sokáig engedte az alkotómunkát. Szelleme az utolsó pillanatig nem mutatta hanyatlás jeleit, de szervezete nem tudott lépést tartani intellektuális erejével. Régi betegsége kiújult és egyre súlyosabbá vált, az újabb testi szenvedés pedig lelkierejét is felőrölte.

1882. október 10-én egy hűvös, szeles időben tett sétája közben meghűlt és október 22-én reggel elhunyt. Október 24-én tízezres tömeg kísérte az Akadémia csarnokából végső nyughelyére. Koporsója felett egykori rektora, Török Pál dunamelléki református püspök, valamint Gyulai Pál és Szász Károly mondtak beszédet.

Az Akadémia még ebben az évben gyűjtést indított egy Arany Jánost ábrázoló ércszobor készíttetésére, melyet 1893-ban lepleztek le a Nemzeti Múzeum főbejárata előtt. Az emlékmű Strobl Alajos szobrászművész alkotása.

A Kisfaludy Társaság 1883. október 28-án, az Akadémia 1884. június 8-án ünnepelte Arany emlékezetét. Az első eseményen Gyulai Pál, az utóbbin Szász Károly méltatta Arany érdemeit, aki magyarként és emberként is ugyanolyan kimagasló volt, mint költőként.