Az állatirodalom egy gyűjtőfogalom: azon alkotások gyűjtőneve, amelyeknek hősei állatok. Ugyanakkor ezek az állatok nem tudat nélküli lényként, hanem emberi tulajdonságokkal felruházottan jelennek meg, vagyis antropomorfizáltan (lásd: antropomorfizmus). Csak a 19. században kezdődik meg a valódi állati sajátosságok figyelembevétele.

Az állatirodalom gyökerei az ősköltészetbe nyúlnak vissza. Ekkor keletkeztek a primitív emberek szemléletét kifejező állatmítoszok, állatmondák (bestiarium), amelyekben az állatok is emberszerű lények voltak.

Sokkal később, mintegy 4000 éve alakult ki az állatmese (a szanszkrit irodalomban), amely már allegorikus, példázatszerű (lásd: fabula). Leghíresebb európai képviselői a görög Aiszóposz (i.e. 5. század), a latin Phaedrus (I. század) és a francia Jean La Fontaine (17. század).

A középkorban az állatirodalom kedvelt műfaja volt az állateposz és a verses állatregény. Leghíresebb változata a latin, de több nemzeti nyelven is megszólaló Róka-regény, amely az állatmesék utólag összeállított ciklusa (a 12. századtól).

A magyar irodalomban a reformáció korában Pesti Gábor és Heltai Gáspár Aiszóposz-fordításai (átköltései) tették népszerűvé az állatirodalmat, a reformkorban pedig Fáy András állatmeséi.

A természetelvűség művészi eszményének megjelenésétől kezdve mind idegenebbnek mutatkozik az „emberszabású” állatvilág is, meg az allegorikus ábrázolás is.

A romantika korától megkezdődik a realista igényű állatábrázolás, az ember-állat kapcsolatrendszer hitelességre törekvő bemutatása. Híressé váltak Jack London, Kipling, Felix Salten állattörténetei.

Az újabb magyar irodalomban állattörténeteket írt pl. Márai Sándor (Csutora), Déry Tibor (Niki), Lengyel József (Igéző) és Mészöly Miklós (Magasiskola). Ők teremtették meg az emberi és az állati világ ábrázolásának korszerű egyidejűségét.

A legtöbb állattörténettel az ifjúsági és a gyermekirodalomban találkozunk. E nemben nálunk Fekete István regényei (Vuk, Bogáncs, Kele stb.) a legismertebbek.