Albert Camus: Közöny (olvasónapló)
2. rész 2. fejezet
Meursault börtönbe kerül, ott kell várnia a tárgyalást. Először egy olyan terembe zárják, ahol több rab is van, később kap saját cellát mosdótállal és vödörrel, az ablakból el lehet látni a tengerig.
Marie meglátogatja, a társalgóban kell beszélniük, ahol 8-10 méteres tér választja el a foglyokat a látogatóktól, és kiabálni kell ahhoz, hogy hallják egymást, ezért az egész terem hangos a zsivajtól.
Marie két másik látogató között áll, egy kis öregasszony jött a fiához és egy hangos, kövér nő a férjéhez.
Meursault szépnek találja Marie-t, de nem tudja, hogyan mondja meg neki. A lány egyre csak mosolyog, de megkínzott és vonagló a mosolya. Azt mondja, Meursault-nak nem szabad elvesztenie a reményt, hogy felmentik, és hogy ha kiengedik, akkor majd összeházasodnak.
Meursault erre semmi érdemlegeset nem tud mondani, egyébként is zavarja a lárma, szívesen visszamenne már a cellájába.
Később levelet kap Marie-tól, aki megírja, hogy nem engedik többet látogatni, mert nem a felesége Meursault-nak.
Ezután megtudjuk, milyen nehézségeket okoz eleinte a börtönélet Meursault-nak.
Az első időkben még szabad ember módjára gondolkozik, és szívesen lemenne a tengerpartra fürödni, de pár hónap után már csak rabgondolatai vannak és csak a sétát várja a börtön udvarán.
Az első hónapokban legjobban attól szenved, hogy nagyon vágyik valamilyen nőre (nem kifejezetten Marie-t hiányolja, hanem bármilyen nőt). A főporkoláb, aki megkedveli, elmondja neki, hogy a többiek is leginkább arra panaszkodnak, hogy nőre van szükségük, pedig épp ettől börtön a börtön: máskülönben mi lenne a büntetés?
Meursault-nak kezdetben a cigaretta is nagyon hiányzik, elvonási tünetei vannak, émelyeg, kínjában fadarabkákat szopogat, de később ahhoz is hozzászokik, hogy nem dohányozhat.
Ezek eleinte bosszúságot okoznak neki, de valójában nem érzi szerencsétlennek magát a börtönben.
Nem unatkozik, mivel megtanulja az „emlékezés tudományát”. A szobájára gondol, képzeletben elindul valamelyik szögletéből, s ugyanoda tér vissza, miután gondolatban felsorolja, amit csak útközben talál. Mindig eszébe jut valami újabb részlet, így a felsorolás egyre hosszabb lesz, pár hét múlva már órákat képes eltölteni vele.
„Akkor végre megértettem, hogy egy ember, aki csak egyetlenegy napig élt, száz évig is élhetne, s nem unatkoznék börtönében. Elegendő emléke lenne, hogy legyen mivel elmulatnia.”
Másik menedéke az alvás: napi 17-18 órát alszik, így már csak 6 órát kell kibírnia ébren. A napok egymásba folynak, az idő fogalma elveszti a jelentését, csak tegnap és holnap létezik már Meursault számára.
Megnézi magát a csajkájában és látja, hogy akkor is komor és szomorú az arca, ha mosolyog. Egy nap arra is ráébred, hogy folyton magában beszél.
Ekkor eszébe jut, amit az ápolónő mondott az anyja temetésén: ha lassan megyünk, könnyen napszúrást kaphatunk, ha viszont sietünk, megizzadunk, és a templomban alaposan meghűlünk. Ez már akkor is azt jelentette, hogy nincsen jó megoldás, és Meursault most rádöbben, hogy nincs számára semmilyen kiút.
Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 9. oldalra!
Hozzászólások
Albert Camus: Közöny (olvasónapló) — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>