2. rész 1. fejezet

Meursault-t letartóztatják és kihallgatják. Mivel nem választ magának védőügyvédet, hivatalból jelölnek ki egyet, aki meglátogatja őt a börtönben.

Az ügyvéd elmondja, hogy a nyomozók adatokat szereztek Meursault magánéletéről, és megtudták, hegy nemrég halt meg az anyja a menhelyen, és hogy Meursault a temetésen „érzéketlenséget tanúsított”.

Az ügyvéd megkérdezi, szomorú volt-e az anyja temetésén, Meursault pedig azt feleli, elszokott már az önmagában való kutakodástól, és hogy szerette az anyját, de hát ez semmit nem jelent. Elmagyarázza, hogy a testi szükségletei nemegyszer megzavarják az érzelmeit, és hogy az anyja temetésekor nagyon álmos volt, ezért alig érzékelte, mi történik.

Az ügyvéd megkérdezi, nem mondhatnák-e a tárgyaláson azt, hogy Meursault a temetés napján uralkodott a természetes érzelmein. Meursault azt feleli, hogy nem, mert az nem igaz, és egyébként is a két ügynek semmi köze egymáshoz.

Az ügyvéd enyhe undort érez Meursault iránt, és közli, hogy a temetésen tanúsított magatartása bajba keverheti a tárgyaláson.

Ezután a vizsgálóbíró hallgatja ki Meursault-t. Délután két óra van és az irodában nagy a hőség, erősen betűz a nap, ami Meursault szempontjából soha nem jelent jót.

Az ügyvéd nem jelenik meg, Meursault kettesben beszélget a bíróval, és egy írnok legépeli a beszélgetést.

A bíró először elmesélteti magának a gyilkosság napjának történetét, aztán azt mondja, segíteni akar Meursault-n, s minden átmenet nélkül megkérdezi, szerette-e az anyját. Meursault azt feleli, igen, úgy, mint bárki. Ettől a választól még az írnok is megzavarodik, s elrontja a gépelést.

A bíró ekkor megkérdezi, Meursault egyvégtében adta-e le az öt lövést. Meursault azt feleli, az első lövés után várt pár másodpercet, aztán még négyszer lőtt. A bíró megkérdezi, miért várt a legelső és a többi lövés között, miért lőtt négyszer egy földön fekvő testre. Erre azonban Meursault nem tud válaszolni.

A bíró ekkor elővesz egy ezüstfeszületet és azt lóbálja Meursault feje felett, miközben elmondja, hogy hite szerint nincs olyan bűnös ember, akinek Isten meg ne bocsátana, ha az illető megbánja a bűnét.

Meursault azt feleli, nem hisz Istenben. A bíró ezen felháborodik, szerinte még azok is hisznek Istenben, akik elfordultak Istentől. Ha valaha kételkedni kezdene ebben, akkor az egész élete elvesztené az értelmét. Vagyis arra céloz, hogy Meursault értelmetlenné akarja tenni az életét, de Meursault azt feleli, neki a bíró hitéhez semmi köze nincs.

A bíró tovább nyaggatja a hittel kapcsolatban, de Meursault torkig van már. Melege is van, a szobában levő legyek is az arcára szállnak, semmire se vágyik, csak hogy vége legyen a kihallgatásnak.

Ezért azt teszi, amit akkor szokott, ha meg akar szabadulni valakitől: úgy tesz, mintha egyetértene vele. A bíró erre már majdnem diadalittas lesz, de mikor újra megkérdezi Meursault-t, hogy hisz-e Istenben, a válasz megint nem. Erre a bíró kimerülten feladja, s közli, hogy soha nem látott még ilyen megátalkodott lelket.

Utoljára már csak annyit kérdez, Meursault megbánta-e a tettét. Meursault azt feleli, igazi megbánás helyett inkább csak bosszankodást érez. Ekkor a kihallgatás véget ér.

A többi kihallgatáson az ügyvéd is részt vesz, és már semmi fontos nem történik.

A vizsgálati fogság 11 hónapig tart, és nem bánnak rosszul Meursault-val, aki hamar megszokja új életét.

Az olvasónaplónak még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 8. oldalra!