2. rész 5. fejezet

Meursault-t meg akarja látogatni a pap, de ő háromszor is visszautasítja, mert nincs számára mondanivalója.

Az ítélethirdetés után más cellát kapott, ahonnan fekve láthatja az eget, így naphosszat az eget nézi.

Az foglalkoztatja, hogy ki lehet-e valahogy bújni abból a gépezetből, amely csapdába ejtette: volt-e rá példa, hogy egy halálraítélt el tudott tűnni a kivégzés elől. Jó lenne tudni, hogy a véletlen vagy a szerencse közbeléphet.

Persze Meursault tudja, hogy nem menekülhet. Ha át is tudna törni a rendőrök sorfalán, nem jutna messzire, mert lelőnék.

Az a problémája, hogy nem tudja lefogadni az halálnak ezt a „szemérmetlen biztosságát”.

Eszébe jut egy történet, amit az anyja mesélt annak idején az apjáról, akit Meursault sosem ismert. Állítólag apja egyszer elment megnézni egy kivégzést és utána egész délelőtt hányt. Meursault régen undorodott az apjától emiatt, de most már megérti, hogy érdekelte egy kivégzés. Ha kijutna a börtönből, ezentúl ő is minden kivégzést végignézne.

Azon is tűnődik, hogy új törvényt alkotna, olyat, ami meghagy az elítélteknek egy kis reményt. Ha száz esetből csak egyszer előfordulna, hogy valaki megússza, már az is elég lenne (pl. kitalálhatnának egy olyan kémiai vegyületet, amely 10 esetből 9 esetben öl meg). Így lenne esély a túlélésre.

A nyaktilóval ugyanis az a baj, hogy túlságosan biztos a végkimenetele, semmi esély a túlélésre, és így nem hagy az elítéltnek reményt.

Még két dolog foglalkoztatja: a hajnal és a fellebbezése. Csak ezekre tud gondolni. A hajnalra azért, mert tudja, hogy hajnalban fognak érte jönni, és mivel nem szereti a meglepetéseket, minden éjszakát azzal tölt, hogy a hajnalt várja. Inkább nappal alszik, éjszakánként pedig fülel.

A fellebbezésére két módon gondol: vagy elutasítják, vagy kegyelmet kap. Amikor azt képzeli el, hogy elutasítják, azt mondja magában: „Sebaj, hát akkor meghalok.” Hamarabb, mint mások, de ez nem számít.

„Mindenki tudja, az élet nem éri meg, hogy végigéljük. Alapjában én is tudtam, hogy mindegy, akár harminc évvel, akár hetvennel halunk meg, mivel mindkét esetben és magától értetődőn, más férfiak és más nők tovább élnek, mégpedig sok-sok ezer esztendeig. Tulajdonképpen semmi se világosabb. Mindenképp én halok meg, akár most, akár húsz év múlva.”

Megpróbálja elfogadni a gondolatot, hogy a fellebbezést elutasítják, azzal érvelve, hogy: „Ha egyszer meghalunk, világos, hogy nem fontos, mikor és miképpen kell meghalnunk.”

Ha ez megtörtént, akkor ad magának engedélyt, hogy elképzelje, milyen lenne, ha kegyelmet kap. Erre a gondolatra akkora öröm fogja el, ami megnehezíti azt, hogy elfogadja a másik lehetőséget, a halál gondolatát, ezért muszáj erővel elfojtania ezt az örömet. Elvégre ez is csak egy lehetőség, egyáltalán nem biztos.

Marie-ra is gondol, aki már napok óta nem írt neki, talán beleunt a halálraítélt rab kedvesének szerepébe. Meg aztán a szexen kívül semmi nem kötötte össze kettejüket. Ha meghal, Meursault-t már nem fogja érdekelni Marie, és az élők is el fogják felejteni őt. Ebbe nem nehéz beletörődnie.

„Tulajdonképp nincs gondolat, amihez ne lehetne hozzászokni.”

Bár Meursault elzárkózott a látogatása elől, a pap mégis eljön hozzá, leül a fekvőhelye szélére és azt akarja, Meursault üljön mellé, de Meursault nem hajlandó. Megmondja a papnak, hogy nem hisz Istenben. Nem is szokott tűnődni rajta, hogy van-e Isten, mert ezt nem tartja fontos kérdésnek.

A pap megjegyzi, hogy az ember néha biztosnak hiszi magát olyan dolgokban, amelyekben mégsem biztos, és az is lehet, hogy Meursault-ból a kétségbeesés beszél. Az ő helyzetében mindenki megtér Istenhez. Meursault azt feleli, neki nincs ideje Istenre, az egész téma nem érdekli.

A pap erre ideges lesz, és emlékezteti Meursault-t, hogy ha most kegyelmet kapna, egyszer akkor is meg kell halnia, és akkor majd megint szembe kell néznie ezzel a témával. Rezzenéstelen arccal azt kérdezi tőle: „hát nincs reménye, s élni tud azzal a gondolattal, hogy meg fog halni egészen?” Igen, feleli Meursault.

A pap válasza, hogy szívből sajnálja őt, Meursault pedig kezdi már nagyon unni a papot, hátat is fordít neki.

A pap ekkor arról kezd beszélni, hogy függetlenül attól, hogy az emberi igazságszolgáltatás hogyan dönt a fellebbezéséről, Meursault-nak egy súlyos bűn terheli a lelkét, amelytől meg kell szabadulnia. Ha kegyelmet kap, az még nem mossa le a vétkét Isten ítélőszéke előtt.

Meursault azt feleli elég ingerülten: „Bűnös vagyok, megfizetek érte, többet nem kívánhatnak tőlem.” De a pap szerint azt is kívánják, hogy térjen meg Istenhez.

Nehéz elhinnie, hogy Meursault még sosem kívánta, hogy bárcsak lenne még egy élete. Erre Meursault azt feleli, kívánta, de ez ugyanolyan, mint azt kívánni, hogy gazdagok legyünk, vagy legyen formásabb a szánk: nincs jelentősége, mert ezek lehetetlen kívánságok.

Ekkor Meursault-nak már nagyon elege van a papból. Arra kéri, hogy hagyja őt békén, mert kevés ideje van hátra, és azt a keveset nem akarja Istenre pazarolni. A pap azonban nem tágít, így Meursault végképp dühbe gurul.

Ordítani kezd, megragadja a papot a csuhája gallérjánál, szitkokat szór rá, aztán rengeteg mindent kiordít magából.

A szóáradatból kiderül, hogy Meursault-t idegesíti, hogy a pap olyan magabiztosan viselkedik, holott a pap nem lehet biztos semmiben, még a saját életében sem, hiszen halott módjára él. Ő, Meursault, üres kézzel áll ott, de mindenben biztosabb, mint a pap: önmagában, életében és eljövendő halálában.

„Igaz, igaz, csak ez az enyém. De legalább úgy fogtam ezt az egy igazságot, mint ahogy az fogott engemet. Igazam volt, igazam van, mindig és mindenben igazam van. Éltem egy bizonyos módon, s élhettem volna másképp is. Volt, amit megtettem, volt, amit nem. Ezt és ezt sose tettem meg, viszont ezt meg ezt megtettem. No és aztán? Mintha mindig erre a percre vártam volna… s erre a bizonyos hajnalra, amely majd igazolni fog. Semmi, de semmi se fontos, és jól tudtam, hogy miért. Ő is tudta, hogy miért.”

Meursault azt is kiabálja, hogy őt nem érdekli mások halála, őt egyetlen sors választotta ki magának, és hogy mindenkinek ez lesz a sorsa, még a papnak is, mert a halál mindenkit egyenlővé tesz, és mit számít, ha gyilkossággal vádolták, de azért kell meghalnia, mert nem sírt az anyja temetésén?

Az ordításra berontanak az őrök, kiszedik a papot Meursault kezei közül és meg is fenyegetik Meursault-t. A pap lecsillapítja az őröket, könnyes szemmel néz Meursault-ra, aztán elmegy.

Ekkor Meursault megnyugszik, kimerülten lefekszik és elalszik. Mikor felébred, éjszaka van, és az alvó nyár csodálatosan békés.

Hosszú idő után Meursault most először az anyjára gondol, és megérti, miért választott anyja „vőlegényt” magának élete végén: játszott azzal a gondolattal, hogy újrakezd mindent.

Meursault úgy érzi, a nagy harag megtisztította minden rossztól, és megkönnyítette a reménytől is, így már ő is készen áll, hogy mindent újraéljen.

„S e jelekkel s csillagokkal telehintett ég előtt először tárulkoztam ki a világ gyengéd közönyének.”

Most már hasonlónak érzi magához a világot, testvérinek, és rájön, hogy boldog, és már csak azt kívánja, minél több nézője legyen a kivégzésen, akik majd gyűlölettel fogadják, ha meglátják.

Vége