A francia klasszicizmus

A klasszicizmus Franciaországban is a barokkal párhuzamosan keletkezett, de föl is váltotta azt, stílustörténeti értelemben tehát a barokk és a romantika között helyezkedik el.

A klasszicizmus az 1600-as években indult hódító útjára Franciaországban, és nagy évszázada a 17. század második fele, XIV. Lajos, a „napkirály” uralkodásának kora volt. Az uralkodó megkövetelte országában a rendet, a törvények és saját maga iránti tiszteletet és pártfogolta a művészeteket. A francia klasszicizmus tehát a királyi udvarra és a nemességre, valamint a katolikus arisztokráciára támaszkodott.

Csúcspontját a dráma műnemében érte el. A kor legfontosabb szerzői drámaírók: Pierre Corneille, Jean Racine és Jean-Baptiste Poquelin, azaz Moliére. Az első kettő a francia klasszicista tragédiát emelte magasra, a harmadik a klasszicista vígjátéknak később sem meghaladott mestere.

A francia dráma nem a középkori, vagy az angol reneszánsz (azaz a shakespeare-i) hagyományokat folytatta, hanem az antikot. Arisztotelész Poétikájának néhány félreértett, vagy ha tetszik, átértelmezett kijelentését felkapták és kötelezővé tették.

Száműztek az irodalomból mindent, ami ellentétesnek tűnt az ész uralmával. Ez azt jelentette, hogy a józan ész nevében száműzték a képzeletet is. A racionalista felfogás szerint nem szabad azt mondani a nézőnek: „képzeld el!” Vagyis úgy kell megírni a darabot, hogy a néző mindent lásson, ne kelljen elképzelnie semmit. Például azt sem, hogy két felvonás között évek telnek el, vagy a következő felvonásban másik helyszínen játszódik a cselekmény.

A francia klasszicizmus legjelentősebb elméletírója, Nicolas Boileau (boáló, 1636-1711) Ars poetica c. versében szigorú fegyelmet ír elő a művészek számára:

„A szín helye legyen pontos, határozott.
Spanyolországban a költő egy puszta napban
akár éveket is zsúfolhat a darabban.
Ott még kisgyermek a hős az idomtalan
színdarab elején, végén szakálla van.
De bennünket az Ész vezet szabálya rendjén:
úgy kívánjuk, legyen jól formált a cselekmény,
történjék egy eset, egy helyen, egy napon;
kezdettől végig azt lássuk a színpadon.”

Tehát az ún. „hármas egység” elvét várták el a szerzőktől, ami nem más, mint a hely, az idő és a cselekmény egysége. Mit jelent ez? Azt, hogy végig ugyanazon a helyszínen játszódott az – egy szálon futó – cselekmény, és a műben is annyi időnek kellett eltelnie, amennyi ideig a színpadon játszottak.

Ez a szigorú szabály arra kényszerítette a drámaírókat, hogy az előzményekre dialógusokkal, monológokkal utaljanak vissza, és csak a konfliktus végső kirobbanását vigyék színre. Emiatt csak kész, kiforrott jellemeket tudtak ábrázolni, le kellett mondaniuk a jellemfejlődésről.

Kötelező lett a mértéktartás is, semmit nem volt szabad túlzásba vinni. A klasszicista ízlés megkívánta, hogy ne mutassanak meg mindent a színpadon, főleg nyers, durva, illetlen dolgokat (a közönség ugyanis előkelő, kifinomult főúri társaság volt – ez a piros sarkú cipők, harisnyák és rizsporos parókák ideje).

Nem hangozhattak el kétértelmű szavak sem, eljátszani meg végképp nem lehetett a főurak érzékenységét sértő jeleneteket (pl. gyilkosság, házasságtörés): ezeket csak elbeszélés tudatta. „Amit nem hisz, az észt nem hatja meg soha, / Mit látni nem szabad, elbeszélés tudassa!” – írta Boileau.

Mindebből nem következik, hogy a klasszicizmus közömbös lett volna a szenvedélyek világa iránt: Corneille és különösen Racine olykor fékevesztett, az őrültséggel határos szenvedélyeket is fölidézett, de mindenkor magas rendű, fegyelmezett formálásban, pontos kompozícióban jelenítette meg őket.

A színházak a főurak vagy a király védnöksége alatt álltak. Zárt épületek voltak, és használtak már függönyt is, mint a mai színházban. Az előadások felvonásokra tagolódtak, és a felvonások közt szüneteket tartottak. A női szerepeket nők játszották, hiszen semmi olyan nem hangozhatott el, ami sértette volna a női érzékenységet. Díszleteket és jelmezt nem használtak, az antik hősöket is saját koruk ruháiban alakították.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!