A megformált műben ezek a valóságelemek is teljesebb, ideálisabb érvényre tesznek szert. A műalkotás tehát különb valóság, mint az eredeti, a „való világ égi mása”, vagyis a klasszicizmus lényegében eszményítő esztétikát vall.

A klasszicizmus elválaszthatatlan a racionalizmustól (amely az emberi ész tekintélyét hirdető filozófiai irányzat, a felvilágosodás kapcsán már beszéltünk róla). A klasszicisták a józan ész hívei, akik hittek abban, hogy az ókori műveket elemezve meg lehet alkotni a tökéletes mű létrehozásának szabályait.

Úgy gondolták, az az értékes mű, amely megfelel az ész, a helyes gondolkodás törvényeinek, és követi az antik művészetből leszűrt kötelező normákat.

A klasszicista művészetelmélet ezért merev szabályokat, dogmákat alkotott (mint pl. a francia drámaírásban az ún. „hármas egység” törvénye). Úgy gondolták, a művészek és írók feladata az, hogy ezeket a szigorú szabályokat pontosan betartsák.

Gyönyörködve tanítás, avagy a művészet társadalomnemesítő szerepe

Horatius Ars poeticáját vették alapul, aki azt írta: „Szórakozást nyújt vagy használni szeretne a költő, / vagy mi az életben gyönyörű s jó, mondani együtt.” Vagyis a művészeknek gyönyörködtetni és tanítani is kell egyszerre. Kötelezőnek tekintették, hogy a művészet hasznos legyen, valamilyen nemes erkölcsi célt szolgáljon. A mű ne csak szép legyen, ne csak szórakoztasson, hanem neveljen is.

A művészek és költők tehát afféle társadalomjobbító feladatot kaptak: a jóra kellett nevelniük az embereket. Általános emberi és erkölcsi értékeket kellett kifejezniük műveikben, és terjeszteni a felvilágosodás eszméit. Meg voltak ugyanis győződve arról, hogy csak az lehet szép, ami jó is.

A költészetben a tanító jelleg sokszor a példaadás szándékával fonódik össze: a költő a múlt nagy alakjait mutatja fel a jelen számára követendő példaként.

A klasszicizmus műfaji, verstani és szerkezeti követelményei

Szigorúan elkülönítették egymástól az egyes műnemeket, műfajokat és a hozzájuk tartozó hangnemeket és műformákat. A klasszicizmus által preferált főbb műfajok: eposz, tragédia, óda és epigramma. Kedvelte a szatírát és az episztolát is, és külön virágoztak a didaktikus (tanító) irodalom műfajai: a tanmese, tanköltemény, nevelődési regény, államregény.

A költészetben az elvárt ritmizálás az antik időmértékes verselés volt, és a versek különféle antik strófaszerkezetekben íródtak (pl. szapphói, alkaioszi strófa).

Szabály volt, hogy a mű szerkezete tagolt, feszes, kerekded, lezárt legyen, a kompozíció harmonikus, kiegyensúlyozott, a stílus világos és érthető. Nagy formai fegyelmet vártak tehát el (amit láthatunk pl. Berzsenyi ódáiban).

A költők műfegyelemre, formai arányosságra törekvése a gyakorlatban azt jelenti, hogy a vers szerkezete egy pontos, szilárd vázat alkotott, melyben igyekeztek arányosan elrendezni az egyes részleteket, hogy harmonikus összhatást érjenek el.

A klasszicizmusban kerülni kellett a többértelműséget, a homályos megfogalmazásokat, így nem a hétköznapi nyelvhasználat érvényesült, hanem egy nagyon igényes, kényes ízlés. Kerülték a népnyelvi kifejezéseket és a hétköznapiságot, helyette a ritka, kellemes hangzású szavakat keresték. Hűvös, emelkedett hangvétel elérésére, pátoszra törekedtek. Nyugodt fegyelmezettség uralta a kifejezésmódot.

A legfőbb klasszicista értékek az egyszerűség, a harmónia és az igazság. A klasszikus harmónia keresése nyelvileg úgy jutott kifejezésre, hogy a művek magasztos hangulatúak voltak, szókincsük választékos, és jellemző volt a tiszta, világos képek használata, az átláthatóság, a tömörség és sűrítettség. Jellemző az antik mitológia felelevenítése is, az antikizáló kifejezések használata a költeményekben.

A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!