Petőfi Sándor: Európa csendes, újra csendes (elemzés)
A 6. versszak tehát a szabadság megszólításával kezdődik:
Tekints reánk, tekints, szabadság,
Ismerd meg mostan népedet:
Midőn más könnyet sem mer adni,
Mi vérrel áldozunk neked.
A szabadság megszólítása már-már himnikus hangvételű, de könnyen lehet olyan érzésünk, hogy ezt már olvastuk valahol… Igen, Petőfi hasonló módon szólítja meg a szabadságot A szabadsághoz című versben: „Tekints ránk fönséges szabadság!” Ez a sor szinte előlegezi az Európa csendes, újra csendes…-t záró fohászt, csak itt már elmarad a „fönséges” jelző: a költő talán úgy érezte, ahhoz az élethalálharchoz, amit a magyarság most folytat, nem illik ez a díszes jelző.
A szabadság Petőfi számára megszemélyesített allegorikus alak, egy az antik szabású istenek közül, akiknek mitológiája van. Itt is amolyan emberfeletti hatalomként van jelen, amely mint legfőbb lény ítélő és áldásosztó szerepet tölt be a szabadságküzdelmek világában. Olyan, mint a keresztény isten a hagyományos hit számára a keresztény világképen belül.
Petőfi kihangsúlyozza a szabadság isteni attribútumait: már a megszólításban („Tekints reánk”) úgy fohászkodik hozzá, mint a hívők szoktak fohászkodni Istenhez. (Formai parallelizmust is felfedezhetünk az 1. strófa „Szégyen reá!” felkiáltása és a „Tekints reánk” felszólítás között. Ez a formai párhuzam fokozási elvet érvényesít, ugyanakkor tartalmi ellentét is van közöttük.)
A strófa már-már imaszerű kitárulkozással ér véget („Mi vérrel áldozunk neked”): az „áldozás” és a „vérrel áldozás” erőteljesen vallási hangulatú fogalmak, amelyek az isten és híveinek szakrális kapcsolatát idézik, és bizonyos szertartásos, ünnepies jelleget adnak a magyar szabadságharcnak.
Ugyanakkor az eddigi gondolatmenetet is folytatja Petőfi: most is megtörténik az ellentétezés a magyarság és Európa között, csak most a „mi” és a „többiek” közti ellentét a szabadsághoz való viszonyban ölt testet. Ezáltal az egész versen végigvonuló ellentétezés elnyeri végső értelmét.
A költő a magyar szabadságharc ügyét úgy viszi az isteni bíró szeme elé, hogy európai viszonylatban mutatja be: míg a „gyáva népek” könnyet se mernek adni, a magyarok vérüket hullatják a szabadságért.
Ezt azért hangsúlyozza ki a költő, mert a szabadság igazságos istenség, akinek kegyére lehet méltónak és lehet érdemtelennek is lenni. Híveit a szabadság megjutalmazza, de áldását ki kell érdemelni. Petőfi azzal érvel, hogy Európával ellentétben a magyarság kiérdemelte a szabadság kegyét.
Az utolsó strófa se vonultat fel díszítményeket, hanem ezt az egyszerű ténymegállapítást közli:
Vagy kell-e még több, hogy áldásod
Ne érdemetlen szálljon ránk?
E hűtlen korban mi utósó
Egyetlen híveid valánk!
Van ebben valami vallásos jelleg. Hasonló szavakkal könyörgött Balassi Bálint az ő istenéhez („Ne hagyj el hát engem is nyomorult hívedet…”). Petőfi „szabadság-vallása” nyilvánul meg ilyenformán: ő is hívő, mint Balassi, csak az ő istene a szabadság.
Petőfi felhívja ennek az istenségnek a figyelmét arra, hogy a magyarság az ő népe, hiszen a magyarok állják a sarat legtovább a zsarnokság elleni küzdelemben, és arra kéri, hogy segítse meg „utolsó” hívét az őérte folytatott harcban. A hívők évezredek óta ezzel a vallásos gesztussal fordulnak istenükhöz igazságos ítéletért.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 12. oldalra!
jo