Berzsenyi Dániel: A közelítő tél (verselemzés)
A vers hangulatfestő ereje, zeneisége elementáris. Milyen hangulatfestő, hangutánzó szavakat találunk benne? Például homály borong, víg dala harsogott, tűnő szárnyak, sárga levél zörög, csermely violás völgye, balzsamos illat.
A zeneiséget erősítő hangfestő szavak tartalmilag illeszkednek a vershez: a pompázó, viruló természet „dalolt” (gerlice búgása, az öröm víg dala, szimfónia), az ősz végi, télies táj azonban néma, és ha hangot ad, akkor is csak zörög, vagyis zeneietlen.
A költő tehát nagyon tudatosan megválogatta, milyen szavakkal fesse meg a tájat: a szavak hangzására is ügyelt, nemcsak a jelentésére. Ezzel már-már a szimbolistákat, Baudelaire-t előlegezi meg.
Igen szuggesztíven mutatja fel az egyes érzékleteket is. Mind az öt érzékterületet sorra veszi: látás, hallás, szaglás, ízlelés, sőt, tapintás (gondoljunk a bőrünket simogató szellőre!)
Szinesztéziákat is alkot, olyan költői képeket, amelyekben különböző érzékterületekhez tartozó szavakat kapcsol össze egymással. Pl. „néma homály” (hallás + látás), „balzsamos illatok” (tapintás + szaglás).
Az egész vers talán legszebb szakasza következik, a 4. strófa: van benne valami báj, ami már a szentimentalizmus határát súrolja.
Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül,
S minden míve tünő szárnya körül lebeg!
Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész.
Minden csak jelenés (a jelenés nyelvújítási szó: itt múló tüneményt jelent), minden csak föltűnik és aztán elenyész, mondja a költő.
A világon minden – legyen az élő vagy élettelen dolog – csak egy pillanatig tart. Az idő kérlelhetetlenül, észrevétlen elmúlik. Ez persze sokak által megénekelt közhely, Berzsenyi azonban csodálatos képekbe öltözteti, így teszi egyedivé és feledhetetlenné.
Sok metaforát alkalmaz. A „szárnyas idő” képe a mindennapokban is használt „az idő elrepül” mondásból lett talán, az időnek tehát szárnya van, és minden e szárny körül lebeg. A hirtelen szó a fiatalság rövidségét hangsúlyozza.
Minden elenyész – az általános pusztulás hatalmas képét egy parányi, kicsi képhez kapcsolja, a „kis nefelejcs”-hez. Talán magának a szónak a jelentése miatt: amit a virág neve jelent, annak mond ellent. Bizony, mindent elfelejtünk, minden elfelejtődik, elmúlik, mi is elmúlunk. Ezért szerepel itt nefelejcs és nem rózsa vagy gyöngyvirág.
A költő azt akarja érzékeltetni a nefelejcs képével, hogy a világ jelenségei is elmúlnak, ahogy az ember is.
Már nem áll párhuzamban a természet az emberi élettel, mivel az embernek nem lehet új tavasza. Itt már szó sincs a körforgás képzetéről, az idő itt már egyirányú folyamat: nincs újjászületés, nincsen kikelet. Az élet egyedi, egyszeri és megismételhetetlen. E felismerését fejezi ki a kopár, késő őszi tájjal a költő.
És ezt a tételt alkalmazza saját magára, saját életére az 5-6. versszakban: személyes síkra kerül a költemény, Berzsenyi itt már magáról beszél, saját fiatalságának elmúlásáról.
Az 5. strófa első sorát a magyar irodalomtörténet egyik legszebb soraként tartják számon:
Lassanként koszorúm bimbaja elvirít,
Itt hágy szép tavaszom: még alig ízleli
Nektárját ajakam, még alig illetem
Egy-két zsenge virágait.
Az öregedést hervadó koszorúhoz hasonlítja, amelyen anélkül fonnyadtak el a bimbók, hogy igazán kinyílhattak volna, virágoztak volna. Ez a kép hiányérzetet, kielégületlenséget sugall. Berzsenyi úgy érzi, nem sokat kapott az élettől.
A költő nem jár még életének nyarában, hanem csak tavaszában, azt is még alig ízlelte meg („még alig ízleli nektárját ajakam”), és mégis öregnek érzi most már magát: minden öröm elhagyta, a fiatalsága (lelki fiatalsága) végleg elmúlt.
A koszorú képe utalhat költészetére is, a „tavaszom” ifjúságát jelenti, az „ajakam” a szerelmet szimbolizálja.
Szomorúan, lemondóan veszi tudomásul, hogy szinte észrevétlenül, kihasználatlanul örökre elszállt ifjúsága, és nem hozhatja vissza semmi. Soha többé nem részesülhet az idősödő vagy lelkileg kiégett ember a letűnt ifjúság szépségeiből és örömeiből.
Ezért iktatja ki Berzsenyi a ciklikusság szemléletét a versből: az emberi sorssal való párhuzam miatt a természetnek is csak egy tavasza és nyara van.
A lírai ént megdöbbenti a felismerés: még éppen csak örülni kezd az ember a maga életének, máris közel a vég. Érzelgősségnek, siránkozásnak azonban nyoma sincs a versben: a költő panasza a bölcs, sztoikus férfi hangján szólal meg, aki már belenyugodott a fájdalmas élettapasztalatokba.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 6. oldalra!
Nagyszerű elemzés rengeteg információval,meglátással! Köszönöm szépen!