Berzsenyi Dániel: A közelítő tél (verselemzés)
A hegy boltozatin néma homály borong.
Bíbor thyrsusain nem mosolyog gerezd.
A „hegy” a dunántúli szóhasználatban szőlősdombot jelent, a tirzusz pedig szőlővesszőt. Magyarul a szőlősdomb bíbor szőlővesszein nem mosolyognak szőlőfürtök.
Itt nemrég az öröm víg dala harsogott:
S most minden szomorú s kiholt.
Az első három versszak tehát afféle fordított idill: a lehangoló, durva őszi táj jelenik meg benne.
Azon van a hangsúly, hogy mi nincs már, mi minden múlt el. 6 db tagadószót (nincs) vagy tagadó igét (nem lengedez, nem búg, nem illatoz, nem mosolyog) találunk, vagyis az őszt a tavaszi és nyári szépségek hiányával jellemzi a költő. Ezt negatív festésnek nevezzük: a dolgoknak csak az emléke van jelen, a hiánya, ami a hanyatlást fejezi ki.
Vasy Géza irodalomtörténész szerint azonban félrevezető ezt negatív festésnek nevezni, hiszen csak a pozitívként lefestett táj hiányáról van szó, nem maga a festés negatív.
Igazi negatív festésre Csokonainál láttunk példát Az estve című versben. Ő azt sorolta fel ezzel az eljárással, hogy milyen negatívum van ma, ami régen még nem volt, vagyis negatív tartalmú képeket használt. Berzsenyi viszont azt mondja el, hogy milyen pozitívum nincs már meg ma, ami régen megvolt, vagyis pozitív tartalmú képeket használ, de tagadja őket, ezáltal hiányt fejez ki. A két eljárásmód más egy kicsit, de mindegy, a tankönyv negatív festést ír (Horváth János után), szóval maradjunk abban, hogy ez (is, meg az is) negatív festés.
Végső soron ugyanazt az eredményt kapjuk: a múlt pozitív, a jelen negatív, és értékvesztés történik…
Megállíthatatlan pusztulási folyamat zajlik, és ennek utolsó szakaszát vetíti elénk a költő (minden hervad, hull, zörög, borong). Ugyanakkor a szemlélő emlékszik az ezt megelőző állapotra is, ami már nincs. A kiürült, eldurvult, sivár természet komor, gyászos hangulatot áraszt.
Mit érzékeltet Berzsenyi ezzel a szomorú tájképpel? Nemcsak egy évszakot akar jellemezni, hanem kifejezi az ifjúság örömeinek elvesztését is. Sőt, a kiábrándító niklai környezet hatását is sejthetjük mögötte, ahol a költő olyan elszigetelten élt.
A közelítő tél tehát érték-és időszembesítő vers, hiszen a jelen sivársága tudatosítja a múlt értékeinek az elvesztését. A múlt szép emlékeit, a természet ezer nyári csodáját állítja szembe a jelen telének hideg szomorúságával.
Értékpusztulás történik, és a veszteség már végleges: visszahozhatatlan, tragikus. Annál is inkább, mert a múltat megszépíti az emlékezés, a nosztalgia. Figyeljük meg, hogyan eszményít Berzsenyi!
A kert díszes ligetté, rózsás labirintussá (útvesztővé) válik az eszményítés által, ahol zefír (enyhe nyugati szellő) lengedezett és szimfónia (madárdal) szólt. A költő pozitív értékű szavakkal és antik utalásokkal eszményít.
Az élet múlását tehát az évszakok múlásával állítja párhuzamba. Kik fejezték még ki természeti képekkel az élet múlását? Gondolhatunk Kármán József Fanni hagyományai és Petőfi Szeptember végén című művére is.
Bőven találunk az elmúlást kifejező igéket a versben, pl. hervad, elvirít, elrepül, hullanak, eltűnik, itt hágy, kiholt, vissza se tér, borong, lebeg. Figyeljük meg, hogy ezek mind lefelé irányuló, elmúló, szétmálló, elporló szavak!
Így tehát egy pozitív és egy negatív táj kerül szembe egymással: nem kiegészítik, hanem tagadják egymást. A tavaszi-nyári virulás felidézése lenyűgözően erős, olyan erős, hogy szinte elnyomja a közeledő tél képzetét, vagy legalábbis vitatkozik vele.
A felsorolt ellentétekben ott a múlt és a jelen, a van és a nincs, az élet és a halál.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!
Nagyszerű elemzés rengeteg információval,meglátással! Köszönöm szépen!