Berzsenyi Dániel: A közelítő tél (verselemzés)
Időmértékes verselésű, rímtelen alkotás, mely 6 versszakból áll; a strófák négy sorosak, formailag az ún. első aszklepiadészi strófában íródtak, amely három kis aszklepiadészi sorból és egy glükoni sorból áll, és Aszklepiadész görög költő alakította ki i. e. 300 körül.
A kis aszkelpiadészi sor 12 szótagos ereszkedő lejtésű sorfajta, amely hat verslábból áll: az első és az ötödik trocheus, a második és a negyedik daktilus, a harmadik és hatodik félütem. A 6. szótag után, középen, erős sormetszet (cezúra) található. Ritmusképlete: – – | – υ υ | – || – υ υ | – υ | –
A három kis aszkelpiadészi sort egy glükoni sor követi, amely négy verslábból áll: az első és a harmadik trocheus, a második daktilus, az utolsó láb csonka. Ritmusképlete: – – | – υ υ | – υ | –
A glükoni sor eltérő képletét a költő azzal is érzékelteti, hogy beljebb kezdi ezeket a sorokat.
A strófaszerkezetnek többek közt azért van jelentősége, mert a megrendültség, a fájdalom, a tragikum érzése a vers dallamában, ritmikájában is érezhető.
A vers felépítése logikus gondolatmenetet mutat. Az első három strófa a tájfestés által az idő múlását érzékelteti és a kifosztottságot hangsúlyozza (képileg, tartalmilag, mondattanilag is – pl. olyan szavakkal, mint nem, nincs, se, sem, soha), és előkészíti azt az általánosítást, amely a 4. versszakban jelenik meg. Az 5-6. versszak pedig a költő saját személyes életére vonatkoztatja a megfogalmazott létfilozófiai konfliktust: egy lelkiállapotot ír le.
Szerkezetileg a vers halványan emlékeztet arra a klasszicista felosztásra, amit Csokonai ódáiban is láttunk: az első 3 versszak piktúra, a negyedik szentencia, az 5-6. strófa azonban már átmegy személyes hangú vallomásba.
Az első három strófa annyira egybetartozik (mindhárom ugyanannak a mondanivalónak a kibontása), hogy összevonva fogom értelmezni őket.
A vers tájleírással indul. A niklai vagy sömjéni vagy hetyei (mivel fiatalkorának színhelyéről van szó, leginkább talán hetyei) ház körüli kertben kezdődik, a patak völgyében folytatódik, majd végül a távolabbi szőlőhegy képével zárul ez a tájfestő rész:
Hervad már ligetünk, s díszei hullanak,
Tarlott bokrai közt sárga levél zörög.
Nincs rózsás labyrinth, s balzsamos illatok
Közt nem lengedez a Zephyr.
Nincs már symphonia, s zöld lugasok között
Nem búg gerlice, és a füzes ernyein
A csermely violás völgye nem illatoz,
S tükrét durva csalét fedi.
Itt álljunk meg egy pillanatra! A vers szókincsében helyenként felbukkannak görögös-latinos (pl. Zephyr, labyrinth, symphonia) és magyar népnyelvi, régies szavak, tájszavak (pl. ernye, csalét) amelyek magyarázatra szorulhatnak.
Az antikvitásból kölcsönzött kifejezések persze jól mutatják Berzsenyi klasszikus műveltségét, és mivel a magyar nemesség nyelve évszázadokig a latin volt, a korabeli közönségnek nem is okozott gondot a megértés – nekünk annál inkább. Ezek a szavak egyébként Horatius hatását is mutatják.
Bár a legtöbb szöveggyűjteményben benne van a jelentésük, azért írjuk le:
A symphonia (szimfónia) görög eredetű szót ma csak zenei kifejezésként ismerjük, de régen összhangzás, zengés értelemben is használták (mint több hangnak kellemes hatású együttes zengése). Itt a versben a madarak énekét jelenti.
Az „ernye” régies, archaikus kifejezés, amely ernyőt jelent, de a költő szóhasználatában árnyékot adó lombsátort kell rajta érteni. Tehát a „füzes ernyein” azt jelenti: a fűzfák lombja alatt.
A „csalét” pedig egy kemenesaljai tájszó, amely lehullott, száraz falevelet jelent (tehát avar és nem csalit – vagyis bozót – akar lenni; én az alaki hasonlóság miatt elsőként a csalitra asszociáltam, ami értelmileg tökéletes képzavar, mert hogy lenne a csermely, vagyis patak tükrén bozót?). Aki nem lakik a Kemenesalján, annak tehát most új szót kell tanulni. 🙂
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!
Nagyszerű elemzés rengeteg információval,meglátással! Köszönöm szépen!