Berzsenyi és Kölcsey vitája: a „goromba recenzió” hátteréről
Szakmai irigység és személyes ellenszenv
Láthattuk tehát, hogy Berzsenyi megbírálta Kölcseyt, aki ekkor már verselgetett, de kötetet még nem adott ki. Kölcseynek ez nem eshetett túl jól, ráadásul volt köztük egy alap ellenszenv is, amire jött egy adag szakmai féltékenység. Kölcsey irigységét számos ok felkelthette, nézzünk meg egy párat:
- Amikor Berzsenyi második kötete is megjelent, gyors sikert aratott, és ez feltehetőleg megvadította Kölcseyt, akinek még mindig nem jelent meg kötete (s talán nem jutott eszébe, hogy Berzsenyi is évekig várt a megjelenésre).
- Kétségtelen az is, hogy Kölcsey túlhaladottnak érezte Berzsenyi stílusát, közlésmódját, eszményeit. Nem érezhette másnak, hiszen ő az új nemzedékhez tartozott (14 évvel volt fiatalabb Berzsenyinél), és új csapásokon haladt. Talán az is zavarta, hogy Berzsenyi elírta előle az ő nagy témáit – gondoljunk arra, hogy A magyarokhoz és a Himnusz között mennyi eszmei rokonság van!
- Még azt is meg lehet kockáztatni, hogy Berzsenyi nemcsak költőként volt sikeres, hanem gazdálkodóként is, míg Kölcsey alig tudta talpon tartani a maga birtokát és gazdaságát.
A recenzió megjelenése
A Tudományos Gyűjtemény 1817. júliusi számában jelent meg Kölcsey tudós bírálata (a kor kifejezésével élve: recenziója) Berzsenyi kötetének 1816-os második, bővített kiadásáról.
A kemény hangú, olykor igaztalan kritika szerzője jó ízléssel szét tudta választani a nagy verseket és a gyengébb alkotásokat, de volt egy-két olyan megjegyzése, amelyet Berzsenyi nem érzett jogosnak és sohasem tudott elfogadni.
A megbántott költő Kazinczynak öntötte ki a szívét:
„A Kölcsey goromba recensióját csak most kaptam Somsics Miklós úrtól, mert ámbár már kétszer is előre fizettem a Tudományos Gyűjteményért, mindeddig kezembe nem került. Ez a recensio annyira általhágta mind a maga határait… annyira elárulja tisztátalan kútfejét, hogy az okosok előtt maga-magát megcáfolja… Szükségesnek tartom, hogy magamat oltalmazzam… Add tudtomra, kicsoda-micsoda s hol van most Kölcsey… Én ennek a pimasznak kamuti szeméből már akkor semmi jót nem néztem, mikor nékem a pesti kávéházban egy öl nyekergő verseket hozott. A rossz ember, minthogy építeni nem tud, rontani akar.”
A búskomorságra amúgy is hajlamos Berzsenyinek nagyon fájt Kölcsey bírálata. Személye ellen szóló durva, kíméletlen támadásnak fogta fel, amelyet nem érdemelt meg. Úgy érezte, ország-világ előtt megalázták. Azt is sejtette, hogy Kölcsey mögött sokan állnak: például, akik biztatták, akik a kritikát elfogadták és közölték. Kazinczyra is gyanakodott, s emiatt később el is hidegült tőle, levelezésük három évre teljesen megszakadt.
Sorsüldözöttnek érezte magát, elszigetelődött, és ebbe kénytelen volt beletörődni. Megviselt idegrendszere nem tudta elviselni az őt ért megaláztatást: mai kifejezéssel élve idegösszeomlást kapott, lebetegedett, társai-barátai szeme elől is eltűnt egy időre.
Bírálójának a Kölcsey című epigrammájában mondott oda (melyet 1827-ben írt, tehát tíz évvel a recenzió megjelenése után):
Kölcsey, megmérted lattal, póznával, iccével
Lelkemet, és keskeny űrbe, időbe dugád.
Ah, de segélj rajtam, ketrecben kotlani készül!
„Tollat az orrába!” – Zápokat adjon, ugy-e?
Ma úgy látjuk, Kölcsey a klasszicista esztétika szigorú elvei szerint ítélte meg Berzsenyi költészetét, amely, mint tudjuk, már a romantika jegyeit is magán hordozta. Az érdekes ebben az, hogy maga Kölcsey már a romantika szellemében alkotott, és később maga is szembefordult korábbi nézeteivel.
A Kölcsey-kritika főbb állításai
Mit is kifogásolt Kölcsey Berzsenyi költészetében?
- Először is dagályosnak nevezte: szerinte Berzsenyi sokszor felesleges, üres és értelmetlen kifejezések írására ragadtatja magát.
- Kifogásolta helyenként becsúszott provincializmusát, vagyis tájszavait (a dunamelléki tájszókat már Kazinczy is ki akarta irtani Berzsenyi verseiből). Azzal vádolta, hogy pórias szavakat használ.
- Berzsenyi ihlete szerinte kifulladóban van, már csak ismétli önmagát, és hamarosan végleg el fog hallgatni. Némely versei csak látszólag jelentenek valamit, de valójában üresek: se értelem, se érzés nincs bennük. „Berzsenyi már egészen kimerítettnek látszik.”
- A rímekkel se tud bánni.
A legfájóbb azonban a recenzió befejezése lehetett, amely joggal sérthette vérig Berzsenyit. A befejező sorok tanúsága szerint egynémely verséről Kölcseynek a 17. század szánalmas rigmusai jutnak eszébe, és idéz is egy 1613-as gyatra versezetet, amely Hodászi Lukács tiszántúli református püspök temetésére készült. Ezzel gyakorlatilag a dilettáns alkalmi verselők, rigmusfaragók és fűzfapoéták szintjére szállítja le Berzsenyit.
Kölcseynek természetesen nem volt mindenben igaza, de abban igaza lett, hogy Berzsenyi elhallgatott. Azóta is örök vita irodalomtörténészi körökben, hogy vajon Kölcsey recenziója miatt vagy attól függetlenül hallgatott-e el (vagyis tényleg kifulladt volna az ihlete). Annyi bizonyos, hogy hátralevő életében már csak tízegynéhány verset írt, és néhány kisebb irodalmi értékkel bíró, csipkelődő epigrammát. A költészet helyett a tudományos munkában merült el, esztétikai tanulmányokat folytatott. Egymás után írta irodalmi témájú tanulmányait (A versformákról, Kritikai levelek, Poetai Harmonistica).
A lap aljára értél, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!
Hozzászólások
Berzsenyi és Kölcsey vitája: a „goromba recenzió” hátteréről — Nincs hozzászólás
HTML tags allowed in your comment: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>